Az Egyesült Királyságban hagyományosan két nagy politikai párt verseng a kormányzati pozíció megszerzéséért már az 1707-es évektől fogva, amikor az Act of Union törvény keretében Anglia és Skócia hivatalosan is egyesült. Az első 150 évben a toryk és a whigek küzdöttek a hatalomért, utánuk a konzervatívok és a liberálisok mérték össze erejüket a választásokon, végül az 1920-as évektől kezdve a konzervatívok a Munkáspárttal viaskodtak Anglia vezetéséért. 1979-ben a Munkáspárt veze- tője és az ország miniszterelnöke James Callaghan volt, aki alatt a nehéz gazdasági helyzet miatt annyira megromlott a párt és a fontos támogatói bázist jelentő szakszervezetek közötti viszony, hogy a kormányzó párt az előrehozott választásokon végül megbukott, és a konzervatívok vették át az irányítást. Ezzel megkezdődött a Margaret Thatcher nevével fémjelzett több mint egy évtizedes időszak. A Munkáspárt 1997-ig ellenzéki szerepbe szorult vissza.
Az ellenzéki pozícióba kényszerült Munkáspárt többféle módon kereste az utat a kormányzás visszaszerzéséhez. A párt vezetői igyekeztek kiszorítani köreikből a militánsabb és agresszívebb tagokat, illetve új szövetségeseket is kerestek. Az új szavazói rétegek megnyerése érdekében például az 1985-ös bournemouth-i munkáspárti konferencián elfogadtak egy határozatot, amely elkötelezte a pártot a melegjogi egyenlőség ügye mellett. A baloldaliaknak ugyan sikerült megerősíteniük a pozícióikat a törvényhozásban, azonban az 1992-es választások eredménye után kérdésessé vált a közvélemény számára, hogy a Munkáspárt képes lesz-e valaha is visszatérni a kormányzati pozícióba.
A későbbi választási győzelem kiharcolása Tony Blairhez és az ő irányváltoztatásához fog majd fűződni.
2022.08.05. (XXVI/31)
