hetilap

A nemi identitásról, a szexuális nevelésről való gondolkodás az elmúlt évtizedben radikális változáson ment át. Ezt a folyamatot követte a klinikai gyakorlatban a nemi szerep diszfória kezelésének módosulása.

Mindez ráadásul előbb vált politikai programponttá, minthogy meggyőző bizonyítékok rendelkezésre álltak volna az új irányelvek és az identitás újragondolt definíciói mellett. A szakmai vitát nagymértékben korlátozza a téma világnézetileg érzékeny volta, így az elfogulatlan tudományos kutatás lassan ellehetetlenül. Ebben a feszültségekkel terhelt térben kell minden gyerekekkel foglalkozó szakembernek és szülőnek állást foglalnia. Arra kérjük az olvasót, hogy próbáljon a megszokott „szekértá­borokon” túllátva gondolkodni.

Van-e nemváltás óvodáskorban?

 Először is fontos tisztázni, hogy a nemváltás (tranzíció) lehet szociális, jogi és orvosi is, de még ez utóbbi sem feltétlenül azonos a műtéti beavatkozásokkal.

Azt biztosan állíthatjuk, hogy óvodáskorban nincsenek műtéti beavatkozások, sem hormonkezelések.

Azt is tudjuk, hogy a „nemváltás” egyéb formái azonban megtörténnek, nemcsak óvodás, de annál kisebb gyerekek esetében, akár orvosi diagnózis nélkül is. Vannak gyerekek, akiket a születési nemüktől eltérő módon szólítanak, öltöztetnek, és kezelnek, akár már az öntudatra ébredésük előtti időktől kezdve.

Van, hogy a lelkes (és ideológiai nyomástól nem mentes) óvónő vagy tanár úgy ítéli meg, hogy egy kisfiú „lányos”, nem illik a viselkedése a klasszikus nemi szerep keretei közé. Ilyenkor bizonyos országokban a jogszabályi környezet lehetővé teszi, hogy a szülő tudta(!) nélkül elkezdjék azt a kisfiút lányként kezelni. Megeshet például, hogy a gyereket otthon Johnnynak, az óvodában Joannak szólítják. Képzeljük el, milyen zavart okozhat ez egy ötéves gyerekben!

Miért csak az óvodásokról beszélünk?

A nemváltó óvodások, az óvodáskori nemátalakító műtétet reklámozó mémek a magyar közbeszéd részévé váltak az elmúlt hónapokban. Talán, mert ezek váltják ki a leghevesebb érzelmi reakciókat. Minket azonban nemcsak az óvodások mentális egészsége érdekel, hanem az iskolás gyerekeké is. Lássuk, mi a helyzet az ő esetükben!

A pubertásblokkoló szerek alkalmazása a kamaszkori testi változások kezdetétől (13-14 éves kor) jellemző, de dokumentált esetek vannak ennél fiatalabb páciensekről is (9-10 év).  Célja, hogy megállítsa a férfivá vagy nővé válást, és ilyen módon időt nyerjenek a gyereknek a döntés véglegesítéséhez. „Tökéletesen visszafordítható” kezelésként hivatkoznak rá, ugyanakkor komoly mellékhatásai vannak: sérülhet a jövőbeni termékenység, a szexuális képességek, a csontozat fejlődése, valamint elhízás és idegrendszeri problémák is felléphetnek. Azok, akik a nemváltás útjára lépnek, és elkezdik a hormonblokkoló szerek alkalmazását, többnyire végigmennek a nemváltás medikális útján.

A következő állomás a nemi hormonokkal történő kezelés, amelyet az Egyesült Államokban, Kanadában és több európai országban is alkalmaznak már 16 éves kortól. A páciens születési nemével ellentétes nemi hormonokat kap nagy dózisban. Ez már egyértelműen visszafordíthatatlan elváltozásokkal, és szintén súlyos mellékhatásokkal jár. A tesztoszteron emeli a csontnövekedési zavar, az ösztrogén pedig a vérrögképződés és a stroke, valamint az emlődaganat kialakulásának veszélyét. Mindkét esetben romlik a májfunkció, nő a szív- és érrendszeri betegségek kockázata, és csökken vagy megszűnik a termékenység.

A kezelés mellett érvelők szerint a fiatalok mentális egészsége – a hangulati és szorongásos zavarok, a szuicid veszély csökkentése – miatt fontos mindent megtenni azért, hogy a fizikai megjelenés a megélt nemi identitáshoz minél hasonlóbbá váljon. Lényegében a testet igazítják egy mentális, szubjektív érzésvilág követelményeihez. Ez a döntés olyan jelentős mértékben avatkozik bele a test működésébe, hogy úgy gondoljuk, azok, akik megalapozott szakvélemény nélkül kapnak hormonkezelést vagy vállalják a nemátalakító műtétet, áldozatokká válhatnak. Gondoljunk bele: 16-18 éves serdülők az identitásra jutással való birkózásuk közben olyan életre szóló lépést tesznek, ami nem változtatható meg.

A harmadik állomás a nemváltó vagy „nemi helyreállító műtét” (a kifejezés eleve ideológiai álláspontot sugall). Ezen a beavatkozáson nem esik át minden transznemű személy, és akik igen, azok is többnyire felnőttkorban. Ugyanakkor az Egyesült Államokban és Kanadában ezek a beavatkozások esetenként elérhetőek már tinédzserek számára is. Szakemberek és lobbisták amellett érvelnek, hogy nem életkorhoz, hanem pszichés érettséghez kellene kötni ezeket az eljárásokat, ami egyre szélesebb körű és korábbi alkalmazásukat tenné lehetővé.

„A nemváltást szakemberek ellenőrzik, nem történhet baj”

Régebben azokat a gyerekeket, akik tartósan a születési nemüktől eltérő módon viselkedtek, vagy jelezték, hogy nem tudnak azonosulni a biológiai nemükkel, nemi szerep diszfóriával diagnosztizálták (korábbi elnevezése: nemi identitászavar). Fontos tudni, hogy ma a gender-nonkonform gyerekeknek csak egy része kap diagnózist, mivel újabban csak akkor tekintik problematikusnak a transzneműséget, ha az szenvedést okoz a személynek. Ezt azért lényeges kiemelni, mert sok magyar olvasó, szülő úgy gondolhatja, hogy képzett szakemberek „őrködnek” ezeknek a gyerekeknek a mentális jólléte felett, és csak abban az esetben lehetséges a nemváltás szociális része is, ha azt több alapos vizsgálat is megelőzte és igazolta. Valóban, a hormonokat tartalmazó készítmények csak orvosi javaslatra és ellenőrzés mellett alkalmazhatók, de nem ritka, hogy akár egy találkozás után felírják ezeket a szereket. 

Megrendítő olvasmány a Redditen a „detrans” (a tranzíciót megbánók) bejegyzéseinek olvasgatása: fiatalok ezrei számolnak be arról, hogy nem kaptak valós segítséget a lelki problémáik megoldásában, hormonkezelést viszont igen. Sokan műtéten is átestek, ami csak továbbiakkal tetézte az eredeti problémájukat.

A kritikusok persze erre általában azt mondják, hogy ez marginális jelenség, és a „detransitionerek” élményeit nem tekintik hitelesnek. Meglehetősen szokatlan hozzáállás ez egy olyan mozgalom részéről, ami a szubjektív élményeket és tapasztalatokat mindennél fontosabbnak tartja.

A jelenlegi trend szerint a szakemberek kapuőr funkciója egyre inkább megszűnik, és a nemi identitás teljes mértékben egy önmeghatározáson alapuló, a biológiai nemtől független tényezővé válik.

A szakmai protokoll is teljes mértékben megváltozott a nemi szerep diszfória kezelése kapcsán. Az úgynevezett affirmatív megközelítés vált „kötelezően választhatóvá”, vagyis kizárólag megerősíteni lehet egy gyereket a választott/megélt nemi identitásában. Korábban a „watchful waiting” volt inkább elterjedt: kivárni, amíg a gyerek érettebbé nem válik, részben arra alapozva, hogy a korai kezdetű diszfória az esetek 80 százalékában spontán elmúlik. Ezenkívül a pszichiáter vagy pszichológus a munkája részének tekintette, hogy megpróbálja megérteni a diszfória lehetséges okait. Számos esetleírás áll rendelkezésre arról, hogy a nemi identitás zavarát valamilyen háttértényező okozta, és annak terápiás feldolgozásával maga a diszfória is megoldódott (természetesen nem minden esetben, de ez is egy lehetséges út).

A szakemberek keze meg van kötve törvényi szinten is. Több országban „konverziós terápiának” számít és büntetendő lett minden terápiás vagy akár diagnosztikus megközelítés, ami lehetségesnek tartja, hogy a nemi szerep diszfóriát valamilyen trauma okozza. Az pedig egyenesen „transzfób” gondolat, ha egy szakember a gyerek szempontjából előnyösebbnek tartja, ha képes azonosulni a biológiai nemével, és ezen az úton segítené tovább.

Mi köze mindehhez egy magyar szülőnek?

Jogosan merül fel a kérdés, hogy mégis miért foglalkozik mindenki ezzel a témával, amikor igen kevesen tartoznak a transzneműek közé? És mi dolga van ezzel a szülők 99,5 százalékának, akiknek a gyereke gender-konform módon (a biológiai nem és a nemi identitás összhangban van egymással) fejlődik?

A válasz a fogalmak és normák változásában keresendő. A társadalmi nemről (gender) alkotott elképzelés, a nemi identitás biológiai nemhez való viszonyáról való gondolkodás gyökeresen megváltozott. A cisznormativitás, vagyis az, amikor azt tekintjük normálisnak, ha valaki képes a biológiai nemével azonosulni, a tőlünk nyugatabbra lévő országokban meghaladott koncepcióvá vált. Egy új normalitás van kialakulóban, ami természetesen mindenkit érint majd valamilyen szempontból. Magyarországon ezek a trendek, változások egyelőre kevéssé érzékelhetők, de valójában csak idő kérdése, hogy itthon is hangsúlyosabban megjelenjenek.

A szexuális nevelés kérdése emiatt a fogalmi átalakulás miatt vált ideológiai csatatérré. A kérdés számunkra szakemberként nem az, hogy szükséges-e a magas színvonalú edukáció ezen a téren (természetesen szükséges!), hanem hogy milyen alapokra helyezzük azt.

A konzervatív és feminista irányból érkező kritikák közös pontja, hogy nem fogadják el azokat az állításokat, amikre ezek az új irányelvek épülnek. A teljesség igénye nélkül mutatjuk, melyek ezek a vitatható kijelentések: a biológiai nem és a gender is egy spektrum; nincs különbség a transznemű nők és a nőnek született nők között; a nemi identitás és a szexuáis orientáció teljesen független egymástól; a gendersemleges gyereknevelés működik és kívánatos, a nemi identitás veleszületett tulajdonságunk, amire nincs számottevő hatással a környezet. (A transzneműség teljes mértékben értelmezhető akkor is, ha két nemben gondolkozunk. Az interszexuális személyek tisztelete és elfogadása nincs ellentmondásban azzal a ténnyel, hogy az emberek 99,9 százaléka besorolható a férfi vagy nő kategóriába.)

Az minden kétséget kizáró tény, hogy a nemi identitás megváltoztatása (fiúból lány, lányból fiú, vagy nembináris) gyerekkorban, sőt óvodáskorban is megtörténik. A „nemváltás” szó szerinti értelemben valójában nem lehetséges, hiszen a biológiai valóság teljes megváltoztatására még hormonkezeléssel és műtéti beavatkozásokkal sincs mód.

A gyerekek nem válhatnak az identitásháborúk áldozatává. Éppen ezért felelős módon, a rendelkezésre álló tudományos bizonyítékokat figyelembe véve kell véleményt alkotnunk, hogy megfelelő döntést hozhassunk az ő érdekükben. A gyakran idézett tanulmányok mellett a mainstream álláspontot kritizáló publikációk is fontosak, akkor is, ha ezeket igyekeznek tudománytalannak feltüntetni, sőt mindenkit ellehetetleníteni, aki a „transzkánontól” eltérő nézeteket vall (lásd Lisa Littmann, Michael Bai­ley, Debra Soh, Kathleen Stock, Kenneth Zu­cker).

Egyre több a gender-nonkonform fiatal, de csak azokban az országokban, ahol nagy teret kapott a kultúrában és az oktatásban a gender alapú érzékenyítés. Vajon a többi országban hol vannak ezek a gyerekek? Ha mindez genetikai alapú kérdés („transznak születünk”), akkor érthetetlen a szaporodó esetszám, hiszen a genetikai állományunk nem változik meg néhány év alatt, és nem lennének ilyen jelentősek a generációs különbségek. Ha viszont a nemi identitás fejlődésében környezeti tényezők is szerepet játszanak, ahogy azt az eddigi kutatások eredményei és a gyakorlati tapasztalat alapján mi is gondoljuk, egyértelmű, hogy a kultúra befolyása is jelentős a queer identitású fiatalok számának növekedésében. Vagyis igen, az úgynevezett érzékenyítés hatással lehet a gyerekekre, és egész további életüket meghatározó döntésekhez vezethet.