hetilap

A 2004-es kezdet óta követed az Élet Menetét, ott voltál a meneteken itthon és több alkalommal Lengyelországban is. Miért ilyen fontos számodra a rendszeres részvétel?

– Mindig is nagyra értékeltem az Élet Menete mozgalmat. Az antiszemitizmus szinte egyidős a zsidósággal, és mint tudjuk, ott is igény van rá, ahol nem élnek zsidók. Saját családtörténetem is arra predesztinált, hogy kezdettől aktívan részt vegyek a mozgalom eseményein. Szépapám, Berkovics Mór – akinek pecsétgyűrűje gyermekkoromban még ki volt állítva a Nemzeti Múzeumban – Kossuth Lajos oldalán harcolt a magyar szabadságért, húszezer másik zsidó honvéddal együtt. Az emancipáció ígérete, ha töredezetten is, de kezdett megvalósulni, hála a 19. századi haladó magyar nemességnek, miközben a népi antiszemitizmus ezerrel tombolt. A zsidóság kiemelkedően motivált beolvadási kísérletét a magyar nemzet nemigen jutalmazta. Sajnos azzal kellett szembenézni, hogy sem az asszimiláció, sem a disszimiláció, vagyis az elkülönülés, a gettólét nem megoldás az úgynevezett „zsidókérdésre”.

Egy másik rokonom a magyar zsidó történelem arcképcsarnokából, Stern Samu, dédnagyapám unokatestvére, üzletember, a Magyar Hitközség, majd a Zsidó Tanács elnöke volt a vészkorszakban. Hol Horthynál, hol Gömbösnél, hol Imrédynél igyekezett cáfolni a zsidókkal szembeni összeesküvés-elméleteket, sajnos sikertelenül. Majd a Zsidó Tanács vezetőjeként próbált engedményeket nyerni a zsidóság érdekében Eichmann gyilkos gépezetével szemben. Vagyona és összeköttetései révén elhagyhatta volna az országot, de ezt népe elárulásának tekintette és itt maradt. Igyekezett eljuttatni Horthyhoz a haláltáborokról szóló Auschwitz-jelentést is, de süket fülekre talált. Sajnos ebben az ítéletidőben szerepe ellentmondásosnak bizonyult.

Többedik generációs leszármazottként te miként éled meg a személyes érintettségedet?

– A közelmúltban kezembe került egy családi fotó, amelyen húsz-huszonöt rokonom volt látható, és ez csak a család egyik ágának egy része. Alig néhányan élték túl közülük a vészkorszakot, nem beszélve a többi ágról. Ezen túlmenően, mind anyám, mind pedig apám apa nélkül nőtt fel, ami közvetlenül határozta meg az én személyiségfejlődésemet is.

Apámról annyit, hogy a gettóban élte túl a vészkorszakot, testvérével, a később Amerikába emigrált Gyurival, és nagyanyámmal, Kohn Máriával együtt, konkrétan az Akácfa utca 29.-ben. Egyszer kiterelték őket a Klauzál térre, ahonnan deportálták a zsidókat. Elmesélte, hogy a német tiszt vagy tíz másodpercig állt nagyanyám mellett, és gondolkodott, hogy elvigye-e őket is. Nagymamámon kendő volt, lehajtotta a fejét, és idősebbnek tettette magát, így életben maradtak. Egy másik alkalommal, ahogy apám és a bátyja kiléptek a házból, egy bomba csapódott a szemközti épületbe. Egy kivágódó repesz pedig az éppen közöttük álló embert találta el, aki sajnos egyből szörnyethalt. Más alkalommal is csapódott be repesz közvetlenül mellette. Szintén emblematikus történet, hogy a felszabaduláskor a ház előtt megálló szovjet katona kenyeret és játékot adott neki.

Jól értem, „felszabadulást” mondtál?

– Szándékosan használtam a „felszabadulás” kifejezést, mert a sztálini Szovjetunió minden szörnyűsége ellenére a Vöröshadsereg akkor a zsidóság számára a megmenekülést hozta el.

Így talán jobban érthető leírhatatlan viszolygásom a Mi Hazánk párt tagjai által is minden évben bőszen ünnepelt „kitörés napi események” irányába, ahol végső soron a náci Németország katonáit és csatlósaikat éltetik hősként.

Apai nagyapámat, Weisz Marcellt Mauthausenbe deportálták, a hazatérő szerelvény pedig kivitte Ukrajnába, ahonnan nem tért vissza. Anyám történetéből származó töredékek hasonlóan drámaiak. Nagyapámat, Fischer Józsefet, testvérével, Jenővel együtt már 42-ben elvitték munkaszolgálatba, az alakulatot vezető Murai századosnak nagyanyámék komoly mennyiségű aranyat adtak, hogy emberségesen bánjon velük. Az elvetemült századparancsnok a fizetséget elfogadta, de nagyapám testvérét halálra kínozta, nagyapám megszökött, de nem élte túl a szökési kísérletet, így nem tért vissza a Don-kanyarból. A család itthon maradt része különféle védettségi leveleket vásárolt, így élték túl a holokausztot, a gettó egy másik részében, a Visegrádi utca 44.-ben. Ott szintén megtörtént a csoda: bejött egy nyilas tiszt a lakásba, és sokakat elvitt. Valamiért nagymamám papírjai érthetetlen módon meggyőzték, „elvakították” annyira, hogy tisztelgett is. Hála Istennek, valamit félreérthetett.

Szüleid hozzáállásának, majd a hitednek milyen szerepe volt a családi múlt feldolgozásában?

– Nálunk a holokauszt és a zsidó identitás mindig téma volt otthon. Szerencsére szüleim nem a teljes asszimiláció útját választották, nem is annak a kommunista állampárthoz közelítő formáját.

Természetesen azokat sem ítélem el, akik ebbe az irányba mozdultak. Sokan, akik ítélkeznek, vélhetően ugyanezt tették volna a helyükben – voltak, akik enélkül is megtették. Én ifjabb koromban rendkívül ambivalens módon viszonyultam a zsidóságomhoz, mert másod-harmadik generációsként az említett eseményeket már nem éltem át közvetlenül, viszont a népi antiszemitizmus otromba formáival gyakorta találkoztam kortársaim körében. Ez megbénított, lefagyasztott és menekülésre késztetett. Nálam ezt az ellenpontozást némileg a szépirodalmi ihletettségű antiszemitizmus is tovább motiválta. Ezért igyekeztem pogányabb lenni a pogányoknál, már amennyire erről képzetek éltek bennem. A gyülekezetben először találkoztam filoszemita, sőt cionista kereszténységgel. Ez járult hozzá nagyban a mai zsidó–keresztény identitásom megszilárdulásához és büszke vállalásához.

Szerinted a háború óta mennyire lett befogadóbb a magyar társadalom?

– A zsidóság, egy elenyésző kisebbséget leszámítva, soha nem számíthatott őszinte, befogadói hozzáállásra a nemzet többségének részéről. Szeretném azt gondolni, hogy ez mostanában változóban van, de úgy hiszem, ez azért önáltatás lenne. Mind a statisztika, mind pedig az épp közelmúltbeli március tizenötödikei események sajnos inkább az ellenkezőjéről győznek meg. Toroczkai László, a Mi Hazánk elnevezésű parlamenti párt elnöke, az ünnep alkalmából sem hagyta ki, hogy egy jóízűt zsidózzon. Szlazsánszky Feri barátom néhány évvel ezelőtt, éppen a Hetek közéleti lap színeiben végzett kiváló tényfeltáró munkát, amelynek keretében hitelt érdemlően bizonyította, hogy a Kurucinfo nevű neonáci portál, Novák Elődhöz, ugyanezen párt második-harmadik emberéhez köthető. E szennylap hasábjain nemcsak Adolf Hitler születésnapját ünneplik, és Szálasi Ferencet éltetik, hanem a zsidóság mellett például a Hit Gyülekezetét is veszedelmes szektaként mutatják be rendszeresen.

Hát ezért gondolom aktuálisnak ma is az Élet Menete munkáját.

Miért tartod fontosnak, hogy az ilyen típusú holokauszt­megemlékezéseken minél több fiatal részt vegyen?

– Nem szeretnék közhelyesen válaszolni. A helyzet tényleg az, hogy a történelmi emlékezetkihagyás könnyen a neobarbarizmus táptalajává válhat. Vagyis, ha nem találjuk meg, hogyan tudjuk továbbadni a digitalizáció korszakában születetteknek az emberiség eddigi leggonoszabb korszakának emlékezetét, akkor valóban mindez újratermelődhet. Történelmünk jelen szakaszában, a szomszédunkban zajló tömeggyilkos háború árnyékában, ez sajnos több mint realitás. Nemrég Ukrajnában jártam, ahol helyi gyülekezetek tagjaival beszélgettem. Amikor azt kérdeztem tőlük, miképp lehet végrehajtani olyan rémtetteket, mint a gyermekek legyilkolása, nők megerőszakolása, kínvallatások és ehhez hasonlók, akkor elmondták, hogy nyilvánosságra került néhány olyan fiatal orosz katona telefonbeszélgetése, akik hozzátartozóiknak büszkén dicsekedtek el ezekről az iszonyatos embertelenségekről.

Szóval ezért nagyon fontos, hogy a fiatalok szembesüljenek azzal, hova vezet az először retorikailag felfűtött gyűlöletkeltés, az ennek nyomában járó törvényhozás, majd az operatív gazemberség.

Az Élet Menete rendezvény üzenete tehát aktuálisabb, mint valaha?

– Erről részben már beszéltem, de hozzáteszem: nem szeretném a valóságosnál jobban dramatizálni a helyzetet. Feltétlenül megemlítendő, hogy a jelenlegi magyar kormány soha korábban nem látott módon, kiváló minőségű kapcsolatot alakított ki Izraellel, továbbá szép gesztusokat tesz a hazai zsidóság irányába is. Sajnos ez a folyamat sem teljesen ellentmondásmentes, mert rendszeresen osztanak kitüntetéseket a véresszájú antiszemitáknak is.

Nemrégiben, holokauszt-túlélők egy találkozóján azt fogalmazták meg az idős résztvevők, hogy pontosan ugyanolyannak érzékelik most a társadalom atmoszféráját, a mérhetetlen populizmust, mint a világháborút megelőző években. Hogyan vélekedsz erről?

– Utaltam erre is már, de ha ők mondják, az sajnos fajsúlyosabb. Nyilvánvalóan az Oroszország által indított háború és a felek részéről elhangzó, világszintű fenyegető háborús retorika ad súlyt ennek a nyomasztó érzésnek. Ma, amikor a politikai kommunikáció kvázi transzcendens magasságokra tart igényt, miközben a legútszélibb gyűlöletkeltés eszköztárával él, akkor hasonló díszleteket épít, mint amelyek a világháborúk előtt voltak. Ez a jelenség meglehetősen oldalfüggetlen. Jézus azt mondta Pilátusnak: „Az én királyságom nem ebből a világból való”, vagyis a politikai aktorok nem ruházhatják fel narratívájukat megkérdőjelezhetetlen, kizárólagos érvénnyel. Az ember hajlamos elveszíteni józanságát, és ez mindenkire igaz. Az abszolút hatalom, mint tudjuk, abszolút korrumpál, ezért, ha nem is tökéletes, de még mindig a legműködőképesebb a fékek és ellensúlyok rendszere, ahol, ha valakinek nagyon elszáll az agya, akkor az ellenérdekelt tábor visszahúzza.

Amikor a végső jó és végső gonosz fekete-fehér univerzumára osztjuk a politikai teret, biztos, hogy tévedünk. És teljesen mindegy, hogy a rendszeren belül hány levezetés igazolja vissza állításunkat. Ugyanis ezen rendszerek sajátossága a belső koherencia, amely viszont gyakran leválik a külső, valamelyest objektívabb mércéről.

Mindezeken túl azért Bibliában hívő emberként, lehetetlen nem látni az összecsengést a végidők próféciái és a világ állapota között. Isten különleges irgalmára van szükségünk a túléléshez, a hit megtartásához és bátor vállalásához. De fontos minden olyan jó szándékú emberi törekvés is, mint amilyen az Élet Menete, amely e jó törekvéssel összhangban áll. Ahogy az angyalok hirdették a pásztoroknak Lukács evangéliumában: „Dicsőség a mennyekben Istennek, és a földön békesség a jóakaratú emberek között!”