Nem szokványos dologról van szó. Mert, ha egy film nem hozza gyorsan a tőle elvárt nézettséget, hamar felkerül egy (képzelt) poros raktári polcra. És onnan ritkán szedik le ismét. Nem így esetünkben. Maga a rendező is meglepődött (lásd a lapunknak adott év eleji interjút), hogy a film ekkorát ment váratlanul, s hogy a nézők dacosan álltak ki mellette. Legfőképp úgy, hogy elmentek és megnézték, minden ellenszél dacára. Ám előbb megvizsgáljuk az alkotás lényegi elemeit, most szándékosan úgy, hogy a történet menetéről kevés szó essék.
Pedofíliáról filmet csinálni rázós dolog. Nyilván a rendező nem mutathatja meg élesben az iszonyatot, inkább az előzményekre és a következményekre közelít, a kicsiny áldozatok iránt keltett empátia pedig kötelező. Ezenfelül nem mentegetheti az elkövetőt semmiképp, ám mégsem uszíthat utcai pogromra – s nem csak azért, mert a beteges hajlam kiélése nagyobbrészt éjszakai internetmagányban történik. S miközben bemutatja az egyik legszörnyűbbet, ami gyerekkel történhet, azt igencsak sarkosan, szenvedéllyel (majdhogynem fogcsikorgatva) teheti – gondolnánk elsőre; mivel akkora borzalomról van itt szó. Ám a mexikói rendező, Alejandro Monteverde nem korbácsol ilyesfajta indulatot. Inkább a fájdalom elszenvedőire fókuszál, a gyerekekre, az ő arcuk, gesztusaik hozzák létre a mély együttérzést, ami már az első percekben kiszól a nézőhöz és végig vele – benne – marad.
Nyilván az elkövetőkről is szólni kell. A filmben ezek a felnőttek kellően taszítóak, különféle társadalmi és kulturális háttérből. Magányos lúzerforma, „tisztes” üzletember, no meg tőrőlmetszett szörnyeteg is akad köztük. Legtaszítóbb az a kolumbiai fenevad, egy maffiaügyvéd, aki a népes partin sem leplezi gerjedelmeit a kiskorúak felé, és ott mindjárt félrehúzná a reszkető fiút, mint ragadozó az áldozatát.
2024.01.26. (XXVIII/4)
