Az ország Máriának való felajánlásáról több forrásunk is van, ezek közül számunkra most kettő a fontos, egyrészt István Nagy legendája (amely 1080 körül íródott I. (Szent) László király megbízásából), másrészt pedig István Hartvik püspök által írt legendája, amely Könyves Kálmán uralkodásának (1095–1116) idejében keletkezett, valószínűleg a XII. század elején. (Külön érdekesség, hogy 1201-ben III. Ince pápa hivatalosan is István király zsolozsmájának részévé tette a legendát, ezzel Hartvik műve vált a hitelesnek tekintett életrajzzá. Bár Ince kivetette azt a részt, amely szerint a magyar uralkodó „mindkét jogon” (ti. isteni és evilági jogon is) uralkodik).
Mindkét forrás szinte teljesen ugyanúgy írja le azon részt, amelyet sokszor az országfelajánlás történetének vélnek. A Nagy legenda szerint „Ez a férfiú (ti. István király) hívő volt, minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte, fogadalom s felajánlás útján szüntelen imáiban magát és királyságát az Örökszűz Istenanya, Mária gyámsága alá helyezte, kinek tisztelete s dicsősége a magyarok közt oly nevezetes, hogy nyelvükön még e Szűz mennybevitelének ünnepét is, tulajdonnevének hozzátétele nélkül, csak Királyné napjának emlegetik.”
Hartvik pedig úgy emlékezik meg az eseményről, hogy „Az említett király (itt is István) pedig hívő volt, minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte, fogadalom s felajánlás útján szüntelen imáiban magát s királyságát az Örökszűz Istenanya, Mária gyámsága alá helyezte, kinek tisztelete s dicsősége a magyarok közt oly nevezetes, hogy nyelvükön még e Szűz mennybevételének ünnepét is, tulajdonnevének hozzátétele nélkül, csak Úrnő napjának emlegetik.”
Az eltérés csupán néhány kifejezés, mert a szöveg egyébként teljesen megegyezik, ugyanis Hartvik a Nagy legenda szövegét is felhasználta műve megírásakor. Azonban van egy eltérés, amiben Hartvik továbblép a Nagy legenda szövegéhez képest, ez pedig egy sokkal ünnepélyesebb országfelajánlás, amelyet a király a halálos ágyán tesz, miután összehívta az egyházi és világi vezetőket Fehérvárra egy közös tanácskozásra.
István, Hartvik szerint, ezen szavakkal ajánlja Szűz Mária oltalmába Magyarországot: „E szavak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: »Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.« (vö. Zsolt 30:6).”
Ugyan a fentebb idézett két részlet is azt írja, hogy István Mária gyámsága (tutela) alá helyezte szüntelen könyörgésekkel (precibus assiduis) az országot, Hartvik azonban szükségét érezte egy sokkal ünnepélyesebb és „dramaturgiailag” mesterien megírt felajánlás betoldásának. Emellett azt is kijelenthetjük, hogy a szüntelen könyörgés nem azt jelenti, hogy felajánlja az országot István Máriának, hanem mint római katolikus uralkodó könyörgött hozzá állandó segítségért, az egyszeri, különleges felajánlás tehát először Hartvik püspöknél kerül elő, erre vezethető vissza a „Szűz Mária, a Magyarok Nagyasszonya” (Patrona Hungariae) eszme is.
István legendáin kívül azonban van néhány olyan levél, ami akár árnyalhatja is az országfelajánlás sokszor hangoztatott és sokak által ismert történetét.
VII. Gergely pápa (ur. 1073–1085) két levele érdekesebb számunkra, az egyiket Salamon királyhoz (ur. 1063–1074) írta 1074-ben, a másikat pedig Géza herceghez címezte 1075-ben. A Salamon királyhoz írott levélben az alábbi érdekes részletre bukkanhatunk: „Országod véneitől tudhatnád, hogy
Magyarország, melyet hajdan István király minden joggal és hatalommal Szent Péternek ajánlott fel és adott át, a római szentegyházé.
A megboldogult Henrik császár pedig, mikor az országot Szent Péter tiszteletére meghódoltatta, és a királyt legyőzte, lándzsát és koronát küldött Szent Péter sírjához, győzedelmének dicsőségére oda irányozván az ország jelvényeit, ahonnan méltósága ered.”
Miről is ír Gergely pápa? Arról, hogy István király Szent Péternek ajánlotta fel az országot, Szűz Máriáról viszont szó sem esik. A Gézához írt levelében ezt lényegében megerősíti, bár itt István király nem kerül szóba: „De a király, megvetve Szent Péternek, az apostolok fejedelmének nemes uralmát, mely alá, mint az hitünk szerint Bölcsességed előtt sincs rejtve, tartozott, alávetette magát a német királynak és királyocskává lett…”
Ebben a levélben Gergely Salamon királyt ostorozza, mert az elismerte urának a német-római uralkodót, és eközben említi meg szinte futólag, hogy Magyarország Szent Péter nemes uralma alá tartozott. Tehát itt van két levél VII. Gergelytől, mindkettő korábbi az Istvánról írt legendáknál, és ezek arról számolnak be, hogy Magyarország Szent Péternek lett felajánlva.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi lehet az igazság? Ugyan teljesen biztos választ nem tudok adni, mindazonáltal szeretnék felvázolni egy lehetséges (és többek által elfogadott) megoldási módot. Ha kicsit beleássuk magunkat a XI. századi egyháztörténetbe, akkor VII. Gergely neve mindenképpen elénk fog kerülni, akitől a fent idézett két levél is származik.
VII. Gergely nevéhez köthető a pápaság gregoriánus reformja, amely kifejezetten erősíteni akarta a pápaság világi hatalmát és a világi hatalom feletti elsőségét.
1075-ben adta ki Gergely a híres Dictatus papae című írást, amelyben kifejti a hatalmi igényeit, többek között azt is, hogy a világi uralkodók, azaz a német-római császár és a királyok felett áll. Ha ennek szellemében vizsgáljuk meg a levelek szövegét, akkor Gergely lényegében igényt formál arra, hogy beavatkozzon a Magyar Királyság belügyeibe, hiszen az Szent Péternek lett felajánlva István által, tehát a pápa mint Szent Péter örököse legitim módon nyújtja be igényeit Salamon királlyal és Géza herceggel kapcsolatosan (Gézát maga Gergely is támogatta abban, hogy megszerezze a királyi címet, cserébe persze a Rómának való engedelmességért).
Ami külön érdekes, az az, hogy István korában a pápaságnak ilyen igényei még nem voltak, így ha első királyunk valóban Szent Péternek ajánlotta fel a Magyar Királyságot, akkor az nem politikai, hanem spirituális, szellemi értelemben történhetett meg, tehát azt az elköteleződést fejezhette ki, mely szerint a magyar egyház Szent Péterhez tartozik, azaz Rómához, hiszen a római pápaság felfogása szerint Róma püspöke Péter apostol örököse, Rómában található meg Szent Péter széke (cathedra Sancti Petri).
A Péternek való felajánlás viszont a gregoriánus pápaság idejében már alapja lehetett egy politikai igénynek, nevezetesen annak, hogy a római pápa hűbéresévé tegye a Magyar Királyságot a Péternek való felajánlás alapján.
Ez alapján viszont tökéletesen érthető, hogy I. László korában a Nagy legenda írója, később pedig Hartvik püspök lényegében kiiktatja Péter apostol személyét, és Szűz Máriát állítják a helyére, a Nagy legendában még „csak” mint István király fohászainak címzettjét, Hartviknál viszont már olyan személyként, akinek kezébe István a halála előtt belehelyezte az országot. Mária esetében viszont egyből megszűnik a pápaság hűbérúri igényének alapja, így ez politikailag (és ennek részeként egyházpolitikailag) egyből egy sokkal jobb alapot teremt a magyar uralkodók számára.
Ezen elméletet egyébként többek között Györffy György, az államalapítás korának kiváló ismerője is elfogadta, azonban vannak olyanok is, akik vagy az egész felajánlást kétségbe vonták (például ilyen volt Váczy Péter), vagy elfogadták a Máriának való felajánlás történetét (ilyen volt például a híres magyar történész, Gerics József). Mindazonáltal ha az általam felvázolt gondolatmenet igaz, akkor a Szűz Máriának való felajánlás története egy utólagos betoldás volt, amely politikai célokat szolgált, és a pápaság hatalmi igényeit kívánta alapjaiban cáfolni.
A szerző a Középkor és Kora Újkor Klub blog szerkesztője
hetilap
