A tabudöntés miatt korábban vörös vonalnak számító határt is átléptek Európában.(Fotó: Shutterstock / PuzzlePix)
Egy normálisan gondolkodó ember azt képzeli, hogy a holokausztból a világ megtanulta, hogy nem lehetünk gyűlölködők senki iránt, bármilyen származású és vallású legyen. Nem lehetünk többé antiszemiták. A világ azonban nem ezeket tanulta meg a Soá tragédiájából. Sokkal inkább azt a módszert és gondolatot sajátította el, amit a nácik vallottak magukénak: a zsidók az emberiség ellenségei, ezért ha probléma van velük, akkor ki kell őket rekeszteni, és végső soron meg kell gyilkolni őket. Túlzás vagy radikális állítás lenne ez? Aligha, hiszen az elmúlt közel nyolcvan év erről tanúskodik.
Közvetlenül a holokausztot követően több helyen zajlott pogrom, többnyire a kelet-európai térségben. A legismertebb közülük a kielcei pogrom. Jan T. Gross a témát feldolgozó, Félelem című kiváló könyve alaposan bemutatja az eszkalálódó zsidóellenes erőszak történetét. A varsói gettófelkelés egyik túlélő hőse, Jitzak Antek Zuckermann döbbenten szemlélte azokat a jeleneteket, amelyek 1942-ben természetesnek tűntek, mert a nácik követték el azokat. 1946-ban azonban értelmezhetetlen volt ez számára. Magyarországon pedig Kunmadarason történt hasonló incidens. A táborokból hazatérő zsidókkal szembeni erőszak legfőbb oka a helyi lakosok által tőlük elrabolt vagyontárgyak és ingatlanok visszavételétől való félelem volt.
Egy másik neuralgikus pont a háború utáni antiszemitizmus formálódásában Izrael Állam létrejötte. Megalakult egy olyan állam, amely minden zsidó számára otthont jelent, bárhol is éljen a Földön. Az elmúlt 73 évben Izrael bebizonyította, hogy képes fennmaradni egy olyan közegben, amely alapvetően az elpusztítására törekszik. Ilyen körülmények között is képes gazdasági növekedésre, noha a költségvetésének sokkal nagyobb részét fordítja védelemre, mint a világ többi állama. Emellett képes volt és ma is képes bevándorlók tömegeit integrálni.
2021.07.09. (XXV/27)
