Nemzetállamok kontra birodalmak: Csupán illúzió a globális béke?

A nemzet mint emberi közösség évezredek óta jelen van a világban, és a Biblia szerint a nemzetek létrejötte és fennállása Isten tervének részét képezi (lásd a sorozat korábbi részeit). A felvilágosodás liberális és humanista gondolkodói modern kori Nimródokként helyezkedtek szembe a bibliai elvvel, amikor kimondták, hogy a nemzetek felszámolásával és egy nagy világköztársaságba tömörítésével lehet stabilitást és jólétet elérni a világban. A birodalmiság ugyanis nem csupán az ókori Babilon, Róma, az Iszlám Kalifátus vagy a Német-római Birodalom politikai kolosszusai formájában képezi részét az emberiség történelmének, hanem azon ősi gondolat formájában is, hogy a határok nélküli világ a közösségi létezés ideális formája, így a nemzeti határok lebontása teremt békét és prosperitást a Földön.

A társadalmi szerződés mítosza

A felvilágosodás megannyi gondolkodóját izgatta, hogy mi volt az emberi létezés alapformája, és mi indította az embereket arra, hogy személyi szabadságukból feladva államhatalmak tekintélye alá tömörüljenek. A 18. században megjelenő sokféle ún. társadalmiszerződés-elmélet közös metszete szerint a „természeti állapotban” (status naturalis) szabad egyének alapvető szükségeik betöltése közben háborúznak egymással, így ki vannak szolgáltatva a másokat és egyúttal önmagukat veszélyeztető anarchikus körülményeknek. Mikor felismerik, hogy szükségük van egy felső hatalomra a személyi szabadságuk és jólétük védelme érdekében, racionális megfontolás eredményeképp, önként adják fel velük született jogaik egy részét az államhatalom javára. E premisszát Thomas Hobbes dolgozta ki Leviatán c. munkájában, amelyben a bibliai szörnyre utalva szükségszerűen abszolutista hatalmat vizionált.

John Locke angol filozófus szerint az emberek szabadok és egyenlők voltak, és kölcsönösen birtokoltak hatalmat és hatásköröket, mígnem beleegyeztek ezek feladásába „életük, szabadságuk, vagyonuk” megőrzése érdekében. Jean-Jacques Rousseau genfi filozófus a társadalmi rendet szent és a minden más jogot megalapozó jognak tartja, amely nem természetes folyamatok, hanem tudatos mérlegelést követő emberi megállapodások eredménye. Kettős szerződéselmélete szerint az emberek először az egyéni létből közösségi létre lépő néppé válásról döntenek, majd az egyének érdekeit összesítő kollektív akarattal helyezkednek „a közakarat legfelsőbb hatósága” alá közvetlen demokrácia formájában. Vagyis a nép szerinte nem természetes emberi szerveződés, hanem az állammá válás folyamatának közbülső terméke.