Az előző részekben csak kivonatát tudtuk bemutatni a Sátánról szóló kulturális termékek majdhogynem végtelen garmadájának. Nem tudtunk szólni minden versről, képregényről, dalról, amely a démonvilágot vagy annak urát idézi meg. A sárkányok és kígyók kultuszának évezredes történelmére sem tudtunk kitérni, ahogy nem volt már lehetőségünk a neopogányságot megjelenítő megannyi alkotást sem átvenni. Meg is hagyjuk őket most már az alvilági sötétség homályában.
A sorozatunk első részében a zeneipar sátánista hátterét vizsgáltuk, másodikban a filmiparra való hatásáról írtunk, és harmadik részében pedig a sátánista kultusz kialakulását vettük gorcső alá.
Sorozatunk végeztével arról a folyamatról írunk, amely a rituális sátánizmushoz vezetett az irodalmon és más kulturális ágazatokon keresztül. Arról a jelenségről, amely már nemcsak kacérkodik az ördöggel, ami nem „csupán” ábrázolja, vagy megérteni próbálja, vagy megszeretteti őt, hanem amely nyíltan vállalja a gonoszság fejedelmének hódolatát (allegorikus vagy szó szerinti értelemben). Ehhez a fókuszunkba egy mesterségesen kreált lény kerül; egy régi-új szörnybálvány, amely az ősi pogány mitológiákból gnosztikus közvetítéssel élhetett tovább, a templomos lovagok révén lett közismert, aztán megfordult a szabadkőműves páholyokban és rózsakeresztes rendekben, mígnem a modern ezotéria egyik legfontosabb médiuma s mára a sátánizmus bevett jelképe lett.
2024.07.19. (XXVIII/29)
