A 2023-as Grammy-díjátadó gála jól példázza, hogy a popkultúra is teljesen átitatódott sátánizmussal.(Fotó: AP / Chris Pizzello)
A technológiai fejlődés elérte, hogy mára nincs többé szükség végtelen bakelitgyűjteményre, sem zsebszaggató méretű walkmanekre ahhoz, hogy a zenei felhozatalhoz közelebb kerüljünk. Nem szükséges többé koncertjegy és a lemezboltok lejátszófülkéiben eltöltött órákat is meghaladta az idő. Olyan alkalmazások, mint az Apple Music, a Spotify vagy a YouTube gyakorlatilag a zene korlátlan arzenálját hozták közel az emberekhez. Csak egy lejátszóeszköz és talán egy előfizetés kell, hogy bármit, tényleg bármit elérjen az ember.
Így nem meglepő, hogy tömegjelenséggé vált a zenei szférákba belefeledkező, fülhallgatós fiatal látványa az utcán, tömegközlekedésen, iskolákban. A tömegfogyasztás egyik legfőbb jellemzője pedig, hogy a hangsúly a dallamok által kiváltott hangulaton van – ma már sokszor nem is a hangulatához igazítja az ember a zenét, hanem a zene határozza meg a hallgató hangulatát. Mindeközben egy rendkívül fontos tényezőről sokszor elfelejtkeznek: a dalszöveg figyeléséről. Az idegen nyelvű zenék elterjedése (az angol mellett a francia, a német, az arab, a koreai és a spanyol zene is hódít), illetve a sokszor nehezen kivehető dalszövegek is hozzájárultak ahhoz, hogy az elhangzó tartalom már kevésbé jelentős a hallgatónak.
A zenei alkalmazások által automatikusan generált zenei listák, az egymás után válogatás nélkül fogyasztott előadók tengere kedvez annak, hogy a hallgatóságnak sokszor fogalma sincs arról, kit és mit hallgat. Nem véletlenül alakultak ki azok a mesterséges intelligencia alapú applikációk is, amelyek már dúdolás alapján keresik elő számunkra a zenét: annyi dallam, annyi ritmus épült be az emberek tudatába anélkül, hogy azonosították volna az előadót.
2024.06.28. (XXVIII/26)
