Hogy mit nevezünk szépnek és mi a szépség – évszázadok óta figyeli, kutatja az ember. A szemünk előtt lévő élőlényekről, tárgyakról, jelenségekről újra és újra eldöntjük, hogy az tetszik-e vagy sem; szépnek találjuk-e, avagy csúnyának; akarjuk-e újra látni, vagy viszolygunk tőle? Ezért az ember szinte magától értetődően elkezdte vizsgálni, igyekezett meghatározni, hogy mit is jelent az, ha valami „szép”. A filozófia tudományágában ez az egyik legösszetettebb kifejezés, már az ókorból is vannak meghatározások, értekezések a témában.
A szépség antik görög fogalma tágabb volt, mint a mai szóhasználatban, hiszen a szép dolgok, alakok, színek mellett a pozitív jelző jellemekre, szokásokra, gondolatokra, sőt törvényekre is kiterjedt. A szép kezdetben szorosan összefonódott a valamire való alkalmassággal. Xenophón – a Kr. e. 5. században élő katona, aki leírta kora történéseit és nagy csodáltjának, Szókratésznek a gondolatait – ebben az értelemben idézi fel az említett filozófus szavait a szép és jó egységéről. A trágyahordó kosár is lehet szép, ha szépen készítették el és betölti funkcióját, ellenben egy aranypajzs is lehet rút, ha rosszul készítették el. „Hiszen minden ott jó és szép, ahol helyénvaló, rossz azonban és rút, ahol helytelen” – vallotta a híres gondolkodó.
Platón – Szókratész követője – írásaiban a szép ideája elválaszthatatlan a jótól, szerinte a kettő egysége testesíti meg a kozmosz elrendezettségét éppúgy, mint az emberi jellem idealitását. A szép így a szemléleti értéke mellett etikai tartalmat is hordozott ebben az értelmezésben.
2020.08.14. (XXIV/33)
