hetilap

EZT A CIKKET MOST INGYENESEN ELOLVASHATJA. A rendkívüli helyzetre és a húsvét ünnepére tekintettel a Hetek ingyenesen elérhetővé teszi friss hetilap tartalmait. További cikkeink ide kattintva érhetőek el. Áldott ünnepet kívánunk!  

Az Oregoni Egyetem atlétikai csapatának tagja, Phil Knight középtávfutó úgy gondolta, hogy a költséges német – Adidas és Puma – futócipők helyett kedvezőbb árfekvésű, jó minőségű japán cipőkkel az amerikai piacon is meglehetősen nagy profitra lehetne szert tenni. Edzője, Bill Bowerman pedig az olcsó, silány minőségű cipőknél tartósabb lábbelikről álmodott, amiben még kiválóbb eredményeket tudnak elérni játékosai. 

Knight az egyetem elvégzését követően, üzleti álmai megvalósításában bízva Japánba utazott. Egy helyi üzlet kirakatában észrevette a minőségi Tiger sportcipőt. Megkereste a gyártó céget és rövid időn belül Kihachiro Onitsukával, a vállalat képviselőjével találkozott. Magabiztos blöffölésének köszönhetően a japánok fontos tárgyalópartnerként bántak Knighttal, aki meggyőzte Onitsukát, hogy az Egyesült Államokban nagy kereslet van a Tiger cipőkre. Határozott kiállásának tudható be, hogy a találkozó végére a japán lábbelik kizárólagos forgalmazójává vált. 

Knight kénytelen volt már a megbeszélés alatt a még nem létező cégét is elnevezni, így rögtönözve a Blue Ribbon Sports nevet adta a megalapítandó vállalkozásnak. A megállapodás értelmében 300 pár Tiger sportcipő exportjára került sor az Egyesül Államokba. Hazatérését követően Knight megkereste Bowermant, aki nála nagyobb tapasztalattal rendelkezett a futócipők témakörében, míg végül közösen, 1964-ben, 1200 dollárral elindították az oregoni céget. Az első két évben Knight az autójából árulta a cipőket. Az első évben 8 ezer dollár, a másodikban pedig már 20 ezer dollár értékben értékesítettek cipőket, és megnyitották első boltjukat Santa Monicában. Bowerman igyekezett továbbfejleszteni a lábbeliket, és javaslatait megosztotta a japán céggel. Ennek eredményeképpen piacra dobták a Cortezt, az 1968-as év legnépszerűbb cipőjét az Egyesült Államokban. A két cég között komoly konfliktust okozott, hogy a Tiger elsősorban a japán fogyasztókat szolgálta ki, a megnövekedett amerikai keresletet nem vette figyelembe. Emiatt Bowermanék – bár anyagi lehetőségeik szűkösek voltak – végül új cég alakítása mellett döntöttek. 

A hetvenes évek elején, amint lejárt a szerződésük a Tigerrel, az együttműködést megszüntették.

Hosszas vitát követően – bár Knightnak voltak ellenérzései – végül Jeff Johnsonnak, a Blue Ribbon Sports alkalmazottjának javaslatára a győzelem görög istennőjéről a Nike nevet adták a cégnek. Az elnevezéssel azt akarták demonstrálni, hogy Nike segít legyőzni a sportszergyártó cég versenytársait, emellett pedig egy olyan sportfelszereléseket gyártó vállalattá szeretnének válni, amely hozzásegíti az embere­ket a győzelemhez. Röviddel ez után Carolyn Davidson grafikushallgatót felkérték, hogy tervezzen egy olyan logót, ami a cipők oldalán is elfér és jól mutat. A vállalkozás szűkös anyagi lehetőségeinek figyelembevételével, kétdolláros órabérben állapodtak meg. Davidson végül egy pipával rukkolt elő, mely elgondolása szerint a dinamizmust és a Nike szárnyait egyaránt jelképezi. A 35 dollárért készített logót végül az egész világ megismerte, és az így szerzett hírnévnek köszönhetően Davidson 30 éven át grafikus vállalkozóként tevékenykedett. Az időközben világhírűvé vált cég sem maradt hálátlan. Évekkel később egy Nike logóval ellátott gyémántgyűrűt, valamint egymillió dollár értékű részvényt ajándékozott logója megálmodójának.

Bowerman a kezdetektől fogva a fejlesztésekben látta a siker titkát, elszántan kísérletezett a lábbelik korszerűsítésével. Először a cipők felsőrészét próbálta könnyebbé tenni, ugyanis tudta, hogyha könnyebb a cipő, akkor a futók jobb teljesítményt tudnak nyújtani. Majd a sima, habos szerkezetű cipőtalp helyett egy rugalmas, hullámos felületű gumitalp megalkotásába kezdett. Végül a konyhájukban található gofrisütő hozta az áttörést: folyékony gumikeveréket öntve a készülékbe, forradalmasította a futócipők tervezését. 1974-ben a cipőóriás piacra dobta a Waffel Trainert, a „gofritalpú” futócipőt, ami rövidesen a legnagyobb számban értékesített sportcipővé vált az Egyesült Államokban. Innentől a Nike bevétele szárnyalni kezdett, Bowerman pedig a hetvenes évek végére fokozatosan csökkentette a vállalatnál betöltött szerepét, és elkezdte átadni a részesedését más alkalmazottaknak.

Olvasna még több hetilap cikket? 1 hónapos online előfizetésünk mindössze 1800 forint. Részletekért kattintson ide.

A Nike-t napjainkig meghatározza a folyamatos technológiai újítás, ennek köszönhetően ismerhette meg a nagyközönség a légtalpú cipőt, az Air Jordant, melynek közismert arca Michael Jordan lett, az Air Maxet, a Shoxot, illetve a Nike Freet, mely a mezítlábas futás élményét ígéri gazdájának. Emellett számos megosztó terméket is piacra dobtak: az LMBTQ közösség és a Pride támogatására szánt egyedi kiadású Air Max Plus és az Air VaporMax BETRUE (légy önmagad) cipőket, melyekről a Pride jellegzetes szimbólumai és színei köszönnek vissza. Két éve az amerikai függetlenség napja alkalmára gyártott cipők kapcsán is botrány tört ki, ugyanis a lábbelikre az Egyesült Államok zászlajának egy korábbi verziója került, az ügyben az egykori NFL-játékos Colin Kaepernick is felemelte a szavát. Szerinte a jelkép egybemosódott a rabszolgatartás korával, emellett pedig volt idő, amikor a fehér felsőbbrendűség hívei és az Amerikai Náci Párt is használta a jelképet. A gigavállalat visszahívta a lábbeliket a polcokról.

A cég a nyolcvanas évek közepéig jóformán évről évre megduplázta az árbevételét, ennek köszönhetően a futócipők amerikai piacának 50 százalékát hamar magáénak könyvelhette el. A foglalkoztatottak száma 10 év alatt kis híján százszorosára emelkedett, így 1983-ban már 4300-an dolgoztak a cipőóriásnál. 

A robbanásszerű növekedést beruházások, fejlesztések és átszervezések kísérték. Létrehozták nemzetközi értékesítési hálózatukat Bevertonban. Egy évvel később, 1980-ban Amszterdamban megnyílt az európai központ is, és kétmillió részvény kibocsátásával a Nike nyilvános részvénytársasággá vált, majd egy év múlva már az önálló Nike International Ltd. irányította az immár 40 országra kiterjedő értékesítést.

A kilencvenes években elindították a PLAY elnevezésű programot, több millió dolláros költségvetéssel, mellyel a gyerekek egészségesebb életvitelének támogatása volt a céljuk. Ezzel szinte teljesen egy időben felröppentek az első hírek a Nike ázsiai gyáraiban folyó botrányos eseményekről. A méltatlanul alacsony bérezésekről, embertelen munkakörülményekről, fizetetlen túlórákról, fizikai bántalmazásokról és szexuális zaklatásokról szóló híradások éveken át foglalkoztatták a vezető sajtóorgánumokat, a visszatérő vádakra többféle módon reagált a vállalat. A napokban a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területen élő elnyomott kisebbség mellett emelte fel a szavát a cég, amiért kényszermunkával állítják elő az ujgurok a kínai Hszincsiang tartományból érkező pamutot. Kínában emiatt bojkottálni kívánják a sportóriás termékeit.

Knight 2016-ig töltötte be az elnök szerepét a vállalatban, melyben felesége, Penny a kezdetektől támogatta. A Forbes 2020-as listája szerint a világ 26. leggazdagabb embereként tartják számon 29,5 milliárd dolláros vagyonával. Számos milliárdoshoz hasonlóan vagyoná­nak jelentős részét Knight is jótékonysági célokra fordítja. Másokkal szemben (például Bill Gatesszel és Warren Buffett-tel) az adományát közvetlenül nyújtja a kiválasztott oregoni intézményeknek, melyek valamilyen módon az életét meghatározták. Így több mint 500 millió dollárt adományozott a Stanford Egyetemnek, az Oregoni Egyetemet pedig másfél milliárd dollárral támogatta.

Az alapító 2016-os visszavonulását követően Mark Parker vette át az elnök feladatkörét, aki 42 éve elkötelezett munkatársa a vállalatnak.