A hálószobánk természetesen magánügy, ahogy a legszemélyesebb érzelmeink is, mégis, ezen a téren tanulni, segítséget kérni kezd lassan elfogadottá válni. Mert rájöttünk, hogy az érzések össze tudnak gubancolódni bennünk, mi pedig bele-belegabalyodunk, minden jó szándék ellenére is, és ebből sok félreértés és csalódás származik. Az is természetes, hogy nem vonakodunk orvoshoz fordulni, ha a testünkben fájdalmat érzünk. A test öröme, vagyis a szex – nos, az már más kérdés. Minden társadalomnak megvannak ezzel kapcsolatban a hagyományai, természetesen a magyarnak is, erre később még teszünk egy kis kitérőt. A korszellem úgy egyesíti a világ összes hagyományát a szexualitással kapcsolatban, hogy vagy a legnagyobb titokban, vagy a legnagyobb nyilvánosság előtt tudja csak elképzelni. A titok talán még járhatóbb is lenne, ha erről nem az jutna eszünkbe, hogy a számítógépünkkel osszuk meg, a virtuális tér által felkínált érzéki vagy érzelmi pótszerekkel. Pennerék könyvei visszakalauzolnak ahhoz a felfogáshoz, hogy a házastársunk legyen az, akiben megbízunk. Őt azért csak beengedjük a hálószobába…
Hol házasodunk, hol meg elválunk, különféle életekkel kísérletezünk, írja Orvos-Tóth Noémi pszichológus – Weöres Sándor után szabadon, aki ironikusan még így verselt: „Hun házasodunk hun meg elválunk/különb féle jerekekkel kísérletezünk.” Azoknak, akik érintettek ebben, ez amúgy egyáltalán nem mulatságos. Mert mindenki szerelmes akar lenni. Örökké. Csak ez komoly akadályokba ütközik. És bár sokan nem gondolnák, az a nagyon természetes, ösztönből fakadó vágy is el tud akadni, ami a tévében minden helyzetben fennakadás nélkül látszik működni.
A legnagyobb nyilvánosság előtt közszemlére tett szexualitás mellékhatása, hogy a hálószobánkba – amit amúgy jogos felháborodással védünk a betolakodóktól – óvatlanul beengedjük a teljes korszellemet, ami kizárólag fizikai aktusként tünteti fel a szexet.