Amikor megnyomtuk a piros gombot

A hidegháború idején a metróépítések a vasfüggöny mindkét oldalán polgárvédelmi célokat is szolgáltak. A budapesti metróhálózat építése során több óvóhelyet alakítottak ki. Ezek a fővárosi létesítmények csak kivételes alkalmakkor látogathatók, mivel eléggé elhanyagoltak. Az egykori „nagy testvér” fővárosában más a helyzet.

Földalatti mozgalom

Moszkvai hivatalos utam második napján kollégáim egy ötágú vörös csillagos zöld lemezkapuhoz vittek. Az objektum 65 méterrel volt a földfelszín alatt, a felvonó csupán négyszemélyes, így aki nem tervezett 21 emeletnyi lépcsőzést, az türelmesen várt. A liftből kilépve a pártelit tagjának képzelhetjük magunkat, vörösben domináló szőnyeg a sötétbarnára festett acéllal burkolt vájatban.
A metróalagutaknál használt tübingek a legtöbb helyen jól láthatók, de a festés és világítás már inkább bulihangulatot, mintsem a háború terheit jeleníti meg. A bunkermúzeum recepcióján egyenruhás hölgyek ültek, itt vártunk idegenvezetőnkre. Egy középkorú, szintén egyenruhás férfi érkezett, kitűnő angol nyelvtudással, de szovjet katonai hanghordozással. Mintha néhány perc alatt belekeveredtünk volna egy Milgram-féle szociálpszichológiai kísérletbe (lásd keretes írásunkat). Fegyelmezetten, parancsra vonultunk, a beszélgetést is minimalizálni kellett.

Megismertük a bunker történetét, maketten láthattuk szerkezetét és viszonyát a közeli metróalagúthoz, ahol kétpercenként haladtak el a szerelvények. Minden egyes szerelvénytől megremegett a fal, de legalább tudtuk, nem bombabecsapódásokat érzünk. A bunkerben is volt egy korhű „mozi”, ahol levetítettek egy napjainkra aktualizált propagandafilmet. A filmkészítők észszerű érvekkel magyarázták a hidegháborús katonai fejlesztéseket, rakéta- és űrprogramot, talán a mai Oroszország védelmében is. Míg ugyanis az Egyesült Államok szövetségesei révén kellő számú katonai bázissal rendelkeztek a szovjet fővárostól repülhető távolságra, addig a Szovjetunió sokkal messzebb volt legfőbb ellensége kritikus célpontjaitól. Akár Nyugat-Németországból, akár Norvégia északi támaszpontjairól vagy Törökország Fekete-tenger partján lévő katonai repülőtereiről Moszkva nagyjából 1600 km távolságra van, amit egy B52-es bombázó két óra alatt meg tudott volna tenni. Ezzel szemben a szovjet érdekszféra területeiről indítható támadás esetén a Csukcsföld–Seattle távolság a legrövidebb, amennyiben érzékeny csapásmérés a cél. Azonban ez a távolság is majdnem 4000 km. Bár a Szovjetunió is fejlesztett nagy hatótávolságú nehézbombázót, a Tu–95 inkább felderítő szerepet játszott. A távolságból eredő hátrányok enyhítésére a szovjet hadmérnökök a nagy hatótávolságú és interkontinentális ballisztikus rakéták fejlesztésére fókuszáltak.