hetilap

Napjainkban, úgy tűnik, mintha PR-szakemberek sokasága dolgozna azon, hogy a tradicionális családi értékekben hívőket valamiféle 19. századból megmaradt őskövületnek állítsák be, akik nem voltak képesek lépést tartani az azóta bekövetkezett emberjogi forradalmakkal. Sajnos ma már nem számít egyedi esetnek, ha a konzervatív elvek mellett állást foglaló személyeket fasiszta, rasszista, náci, a „legjobb esetben” is csak hímsoviniszta jelzővel illetik, holott konzervatívnak lenni valójában távolról sem tehető egyenlővé ezekkel a fogalmakkal. 

Tény, hogy azok az ügyek, amelyek a feminizmus későbbi, radikálisabb hullámaiban váltak fő irányvonallá a célkitűzéseikben, a legtöbb konzervatív számára vállalhatatlanok, ugyanakkor tény az is, hogy ezek egyike sem kapcsolódik a nők jogaihoz közvetlenül. 

A ma ismert feminizmus ugyanis sokkal inkább hangos a kisebbségi jogokkal, genderideológiával és az az abortuszhoz való jogokkal kapcsolatos megnyilvánulásoktól, mintsem a nők jogaitól, nem beszélve a meg nem született nők – és férfiak – jogairól. De miért is csodálkozunk ezen, ha a mai napig talán a legtöbbet említett feminista úttörők – példának okáért Frida Kahlo vagy Simone de Beauvoir – maguk is olyan ügyek mellett foglaltak állást, mint a pedofília legalizálása, vagy akár a nyitott házasság jelensége, amivel, lássuk be, a nők meghatározó százaléka nem biztos, hogy azonosulni kíván. Egy 2017-es kutatás szerint a német nők alig 5 százaléka érzi magáénak azt, amit ma feminizmusnak hívunk, de még a „legfeministább” országban, a svédeknél is 40 százalékos ez az arány. Magyarán még a nők fele sem érzi azt, hogy a feministák valóban az ő gondolkozásmódjukat képviselnék a nagyközönség felé.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek