A hálaadás ünnepe különleges helyet foglal el az Egyesült Államok történelmében. A közismert tradíció szerint az európai telepesek így ünnepelték meg első aratásukat az Újvilágban. Első alkalommal 1621-ben rendezték meg, melynek során szimbolikus módon a helyi indiánok és az új lakosok békében és egységben tudtak együtt örvendezni. Némely történész vitatkozik a monda hihetőségével kapcsolatban, azonban elismerik, hogy a telepesek valóban tartottak hálaadás napot, sőt akár évente többet is. Ezek a napok azonban vajmi kevéssé hasonlítottak a modern kori ünnepre. Az elkötelezett puritánok a természetfölötti dolgokról való elmélkedésre szentelték e napot, előtte sokszor böjtöt hirdettek, és hálát adtak Istennek a sikeres szüretért, aratásért. Még ha az azóta elhíresült történet nem is teljesen, az ünnep szellemisége sokáig megmaradt.
Amerika tulajdonképpen George Washingtonnak köszönheti, hogy a hálaadás ünnepe végül komoly szerepet kapott a nemzet történelmében. Első elnökként hirdette meg az eseményt 1789-ben, mint egy hálaadásra és imádkozásra elválasztott napot. A dátum november 26-ára lett kitűzve. Ám Washington már az elnöksége előtt is fontosnak tartotta a hálaadást.
A függetlenségi háború alatt például rendszeresen elrendelte a csapatok számára a hálaadó istentiszteletek megtartását, főleg sikeres csaták után.
Utódai azonban nemzeti szinten elhanyagolták az esemény ünneplését, bár nem feltétlenül azért, mert nem tartották fontosnak. Thomas Jefferson például annyira szabadságpárti volt, hogy szerinte az ünnep állami szinten való elismerése megsértené az állam és az egyház elválasztásának elvét. Úgy vélte, az ünnepély teljes mértékben vallási töltetű és annak hivatalos nemzeti ünneppé tétele ellenkezne az első alkotmánykiegészítéssel – vagyis a szabad vallásgyakorlás elvével. Csaknem kétszáz évig osztották Amerika vezetői Jefferson véleményét, hiszen a különböző gyarmatok, majd államok más és más napokon tartották meg az ünnepet, mígnem az igazi változást Abraham Lincoln hozta.