A nikó három műszakban dolgozik nővérként egy vidéki kórházban. Özvegy, két iskoláskorú gyermeket nevel, otthonában ápolja stroke után fél oldalára lebénult özvegy édesapját. Kamaszodó legidősebb gyereke igyekszik besegíteni, akinek osztályfőnöke telefonon értesítette Anikót, hogy a fiú „rászokott” a falcolásra. Anyagi nehézségek is nehezítik az életüket, folyamatos csúszásban van a lakáshitelük törlesztése, egyre nőnek a hátralékok is. Két műszak közt intézi a bevásárlást, a háztartást, a gyerekek ügyeit, és gondozza ágyhoz kötött édesapját.
Az elmúlt évben tizenöt kilót fogyott, nincs étvágya, állandóan fáj a gyomra, és amikor végre sikerül nyolc órát aludnia, akkor is fáradtan ébred. Úgy érzi, mintha lassított felvételen, kívülről nézné a saját életét. Kollégái aggódnak érte, de nem merik mondani neki, hogy eltűnt az az energikus, mosolygós nő, helyette egy sápadt asszony jár-kel „robotüzemmódban”, aki immár csak halványan emlékeztet egykori önmagára…
A fenti történet nem kirívó, tömegek élnek Anikóhoz hasonló helyzetben. Nem mondható korunkra, hogy „boldog békeidő” volna, jellemzően folyamatos a krízisállapot a világban, legyen szó pandémiáról, gazdasági és klímaválságról vagy háborús konfliktusokról.
2022.07.15. (XXVI/28)
