Ön több generációra visszamenően balatonfüredi, tősgyökeres lakos. Mikor került a látószögébe az elhanyagolt állapotban lévő zsinagóga, és hogyan lett ebből sikertörténet?
– Gyerekkoromban – és tulajdonképpen felnőttkorom nagy részében is – egyáltalán nem foglalkoztam ezzel a témával. Gyerekként nem is tudtam róla, hogy itt volt egyáltalán zsinagóga. A szüleim nekem semmit nem meséltek a háború előtti életükről – mindketten holokauszttúlélők, én már a háború után születtem. A történet tulajdonképpen villámcsapásszerűen indult: Grósz István, a balatonfüredi Hit Gyülekezete lelkésze többször megkeresett, hogy itt van ez az épület, ez a zsinagóga, és kellene vele valamit kezdeni. Erre kérdéssel válaszoltam, mondván, nekem nincs érzelmi kötődésem, sőt negatív érzelmi kötődésem van a füredi zsidóság múltjához, másrészt mit lehet csinálni egy ilyen szörnyű állapotban lévő épülettel?
Úgyhogy eleinte nem haladt előre az ügy. Nem tudom, hogy István beszélt-e erről másutt is, de gyanítom, mert egyszer csak felhívott a füredi polgármester, Bóka István, hogy itt van ez a romos épület, és mivel ez Balatonfürednek a legrégebbi épülete, most úgy néz ki, hogy lehetne pénzt szerezni a felújítására. Ráadásul egy olyan pályázati konstrukcióról volt szó, amelyben nemcsak „malter”, hanem komoly tartalom is van (a Norvég Alap – a szerk.). Megkérdezett, mit szólok ehhez – mert engem ismer mint füredi zsidót, és amiatt is számított javaslatomra, nehogy valami olyasmi történjen, ami sértené a mi érzékenységünket. Ekkor elmondtam neki, hogy ebből a helyből zsinagógát nem lehet csinálni, mert sajnos nincs közösség, holokauszt-emlékhelyet nem érdemes csinálni, mert abból már van kettő Füreden. Így kérésére elkezdtem kidolgozni egy koncepciót erre, ami aztán végül megvalósult. Így lett a régi épület az a helyieket kiszolgáló kulturális szolgáltató centrum, ahol most állunk, és felépült mellé egy hipermodern kiállítóhely.
2022.06.24. (XXVI/25)
