Ez egy véleménycikk.
Végre szombat, mindenki fellélegzik egy kicsit. Legalább egy napra hátra hagyjuk a reggeltől estig tartó erőltetett menetet, ami az iskola/óvoda-iroda-bevásárlás-házimunka körforgásában zajlik. Elvisszük a gyerekeket egy jó kis közös programra, majd kiülünk egy Duna-parti kávéteraszra, ahol gondtalanul élvezhetjük egymás társaságát a csodaszép október végi napsütésben. Az idilli képben egyszer csak egy 6-7 fős tinitársaság jelenik meg, akik pont a mellettünk lévő fotelekbe telepszenek le. Az öltözetük a szokásos. Fekete kapucnis pulóver, szakadt farmer, Converse cipő vagy Martens bakancs (és ezek változatai). Semmi hangoskodás, semmi durvaság, tényleg nem alakul ki körülöttük semmiféle káosz. Egy okból mégis gyanakvóan méregetem őket. Tényleg mindenki a mobilját bámulja? Ha egymáshoz is szólnak, akkor is úgy, hogy valamit mutatnak egymásnak a telefonjukon. Egyértelmű, ha van miről beszélni, ha van min nevetni, akkor az csakis egy éjjel-nappal fénylő és mindig izgalmas képernyő miatt lehet.
Az elmúlt időben egyre többet foglalkoztatott a kérdés, hogy elkerülhető-e a sokat emlegetett generációs szakadék, vagy lehetnénk-e éppen mi azok a szülők, akik jobban beleéreznek a tinédzserek gondolkodásmódjába. De akárhogy is próbálok objektív maradni, azért előfordul, hogy én is kezdem azt hinni, hogy ezekkel a „mai fiatalokkal” valami nincs rendben. Mégis, olyan jó lenne megúszni azt a rengeteg konfliktust, ami a saját tízes-húszas éveinkben sokszor megnehezíthette a szülő-gyerek viszonyt.
2022.10.28. (XXVI/43)
