hetilap

Ez egy véleménycikk.

Nemrégiben derült ki, hogy a Twitter felfüggesztette a CitizenGót pedofilellenes megnyilvánulásáért. Ez a fajta cenzúra persze nem új keletű, de talán azt bátran kijelenthetjük, hogy a pedofília elfogadtatása még az LMBTQ -t toleráló, a szexuális orientációt tiszteletben tartandó magánügyként kezelők számára is „necces” próbálkozás.

Még egy magát ultraliberálisnak aposztrofáló szülő sem valószínű, hogy széles mosollyal üdvözölné, ha kiskorú gyermekét pedofil felnőttek környékeznék meg…

Ravasz módon az elfogadtatás egyik eszköze az átnevezés, az újradefiniálás lenne, jelen esetben oly módon, hogy a (méltán) negatív színezetű pedofil megnevezés helyébe a „kiskorúakhoz vonzódó személy” kerüljön, egy uniós projekt munkadokumentációja szerint. A legfontosabb magyarázó elv pedig továbbra is az lenne, hogy a szexuális orientáció velünk született – azaz nem tehetünk róla, nem változtathatunk rajta. A probléma az, hogy a gender­ideológia átrendezni látszik a pszichiátriai betegségek idevonatkozó (DSM, Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) rendszerét is. A szakemberek persze ezen annyira nem lepődnek meg, hiszen az ő olvasatuk szerint eleve rengeteg morális felhang veszi körbe a szexuális pszichiátriai zavarok, azaz a parafíliák definícióit. Az ún. perverz aktivitás meghatározása is folyamatos változásban van, bizonyítva, hogy a pszichiátria markánsan tükrözi az aktuális társadalmi valóságot, értékrendet. Gondolom, senkit sem lep meg, hogy volt idő, amikor a homoszexualitás is parafíliának számított, mára viszont már kikerült a rendszerből. Fontos azonban árnyalnunk a kérdést, mivel a parafíliát önmagában nem tartja a szakma kezelendő betegségnek, mivel a nem szokványos szexuális szokás nem okoz kárt. A parafíliás zavar fogalmában viszont olyan szexuális formák vannak, amelyek panaszt és kárt okoznak.

A jelenleg is érvényben lévő DSM-5 mentális betegségként nyolc perverz szexuális szokást sorol fel: voyeu­rizmus, exhibicionizmus, frotteurizmus, mazochizmus, szadizmus, pedofília, fetisizmus, transzvesztita zavar. (Minimum egyet be tudunk azonosítani a fentiekből, aminek a széles körben való elfogadtatása jó ideje zajlik. Egyes helyeken már ba­báknak szóló „edukációs programok” keretében is…) Az összes többit külön meg nem nevezett „máshogy nem meghatározott” jelzővel látták el, és csak akkor tekintik őket kezelést igénylő betegségnek, ha parafíliás zavarról van szó, azaz olyan állapotról, mely feszültséget és kínt okoz a benne szenvedő egyénnek, vagy melynek kielégítése másokra nézve fizikai vagy pszichológiai veszélyt jelent.

Ha most kicsit mélyebbre ásunk a témában és azt is górcső alá vesszük, hogy a szakértők milyen okokra vezetik vissza a parafíliás zavarok kialakulását, akkor gyakorlatilag gyermekkori traumákkal, kapcsolati zavarokkal fogunk szembesülni.

Van olyan kutató, aki szerint a perverziók lényegében a „gyermekkori traumák felnőtt győzelembe fordításai”, azaz az érintettet az a fantázia hajtja, hogy megbosszulja a szülei okozta megalázó gyermekkori traumákat. A dehumanizáló, megalázó szexuális aktus egy eszköz a bosszúálláshoz. Más szakértő a nyomasztó, fullasztó anyai kontrollal, dominanciával szembeni ellenállásként értelmezi a perverz szexuális tevékenységeket.

Ha a gyermekkori traumák szerepét komolyan vesszük, akkor valószínűleg azon sem lepődünk meg, hogy például akik szadisztikus színezetű perverziót gyakorolnak, azok gyakran gyermekkorukban szexuális és fizikai erőszak áldozatai voltak. A mazochista színezet mögött is a gyermekkori abúzus az egyik legjellemzőbb gyökérok. Ilyenkor olyan erős az elhagyatottságtól való félelem, az ún. szeparációs szorongás, hogy még a folyamatosan abuzáló, bántalmazó kapcsolat is jobb, mint a kapcsolat hiánya.

Mindezeken felül, vagy pont a fentiek következményeképpen a pedofil személyek többnyire „egyéb” pszichés problémával is terheltek, leggyakrabban narcisztikus, illetve antiszociális személyiségzavar mutatható ki az esetükben.

Ezekben az esetekben a viselkedés meghatározói szoros kapcsolatban állnak a szadizmus dinamikájával – sok pedofilt gyerekkorában szexuálisan zaklattak, így számukra diadal, hatalomérzés, ha a passzívan elszenvedett traumát átfordítva aktívan áldozattá tesznek valakit.

Ha a fentieket lépésről lépésre végiggondoljuk, akkor óhatatlanul felfedezhetünk egyfajta „ördögi kört”. A traumák, a szexuális abúzusok nagy valószínűséggel mentális zavarokat, szexuális perverziókat okoznak, amelyek gyakorlása során – szintén nagy valószínűséggel – további személyek lesznek kitéve abúzusnak, trau­máknak.

Persze – mivel a pszichiátria igen érzékenyen követi az össztársadalmi normákat – lehet ezt úgy is értelmezni, hogy a „kiskorúakhoz vonzódó személyek” egyszerűen csak a saját képükre „szocializálják” kiskorú partnereiket.

A problémám az, hogy a pedofília viszont megkerülhetetlenül érinti a belegyezés szabadságának, a másik fél integritásának kérdését.

Egy kiskorútól, egy kisgyermektől nem várható el, hogy felelőssége tudatában éretten hozzon arról döntést, hogy kivel és hogyan létesít szexuális természetű kapcsolatot. Éppen ezért minden szexuális aktus, amibe egy felnőtt bevon egy gyermeket – még testi-lelki agresszió hiányában is – visszaélésnek, végső soron nemi erőszaknak tekinthető.

Ezen a ponton viszont még az ultraliberális gondolatmenet is megbicsaklik, hiszen párhuzamosan a transzgender „forradalommal” erőteljes mozgalom bontakozott ki az elmúlt években az ún. szexuális ragadozókkal szemben. Így az sem meglepő, hogy a feministák, akik sokáig mellszélességgel kiálltak az LMBTQ-emberek mellett, ma már kétségbeesve hangoztatják, hogy a transzgender ideológia gyakorlatilag egy sor a nőket hátrányba hozó, veszélyeztető fejleményt termelt ki magából.

Nincs szükségünk logikadiplomára ahhoz, hogy felfedezzük a súlyos ellentmondást.

Szaladjunk is kicsit előre ezen a nyomvonalon. A fentiek alapján egy pedofil személy szexuális ragadozónak definiálható. Amennyiben toleráljuk ezt a fajta szexuális „szokást”, akkor gyakorlatilag kinyitottuk az ajtót (vagy inkább Pandora szelencéjét) ahhoz, hogy a következő lépésben „liberalizáljuk” a szexuális erőszakot. Nem is olyan abszurd ez a teória, az áldozathibáztatásban egyébként is nagy a gyakorlata a világnak, másrészt mindig is a hatalom birtokosai hozták a törvényeket, és az erőszaktevők zöme is a hatalmát gyakorolja az áldozatai felett.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a szemünk előtt kezd testet ölteni az orwelli rémálom, a „duplagondol” jelensége…

A szerző szociológus, életvezetési tanácsadó