Benjamin Netanjahu, Izrael Állam leghosszabb ideig kormányzó miniszterelnöke tavaly tavasszal cserepadra kényszerült, mivel hiába nyerte el a szavazatok jelentős többségét (majdnem a dupláját annak, amit a második helyezett Jes Atid szerzett), páratlan ellenzéki összefogással koalíció alakult ellene (tele baloldali pártokkal, azzal a kompromisszummal, hogy a kormányfőséget a jobboldali Naftali Bennett kezdi).
A demokrácia saját magát vágta szájba, s a választást megnyerő Netanjahu ilyetén a Kneszet ellenzékvezetői pozíciójába kényszerült, ami csöppet sem volt ínyére. Még kevésbé lelkesedett az ellene indult korrupciós eljárásért (ami koncepciós alapon a politikus teljes közéleti kivégzését tűzte ki célul), ám nem futamodott meg a harc elől: olyan jogi csűrés-csavarásba fogott, ami akár évtizedekre is lefoglalhatja az izraeli igazságszolgáltatás lekötetlen energiáit, ha az ügyészi oldalon nem térnek jobb belátásra.
Több hónap itt-tartózkodás sem volt elég ahhoz, hogy mélységében átéljük: kampány van. Az elmúlt három és fél év ötödik parlamenti választásáig ugyanis meglepően csendes út vezetett, már ami a kampányt illeti. A hírportálokat nem olvasó ember legfeljebb annyit tapasztalt, hogy a tömegközlekedési járművek oldaláról sokat ígérő politikusok kacsingatnak vissza, és hogy az utolsó két hétben majd’ naponta zaklattak az egyes pártok robotikus üzenetei telefonon. Ha szembetaláltuk magunkat demonstrációval, akár zavargással, ezek általában nem a választásról szóltak – az izraeli realitás a pártpolitikán túl is biztosít elég okot ilyesmire.
2022.11.04. (XXVI/44)
