hetilap

A rendelésre több mint fél órát várunk, de az üdítőnk is vagy 15 perc, mire megérkezik. Ennek kapcsán beszélgetünk arról, hogy ők hogyan viszonyulnak az időhöz. Nyugati újság­íróként először rettenetesen zavart, hogy itt minden sokkal lassabban történik, mint nálunk, mintha az óra is lassabban járna. Aztán kezdtem belejönni. Hirtelen lett idő a tartalmasabb beszélgetésekre, a mélyebb gondolatokra, és a stressz lassan(!), de biztosan szivárgott el szervezetemből. 

„Az időt azért is kezeljük máshogy, mert számunkra a közösség a legfontosabb. Ehhez pedig nem elegendő néhány perc. Egy történet például nem teljes addig, amíg valaki hozzá nem teszi a sajátját”

– fűzi tovább Titus, és ez nemcsak a nyugati individualizmus és az afrikai közösségi lét különbségeire mutat rá, hanem azt az érdekes kérdést is felveti, hogy a kenyaiak miért nyitottak annyira a kereszténység üzenetére – ami ugye nem absztrakt, elvont ideológia, hanem történetek sora. 

Szóval miközben a kenyaiaknak számtalan problémájuk van, és számos téren sokat tanulhatnak a nyugati emberektől, mi talán még többet nyerhetnénk azzal, ha nem halnánk bele a munkába, a stresszbe, jutna időnk egymásra – és úgy egyáltalán: megtanulnánk élvezni magát az életet az anyagi javaktól függetlenül. Kicsit úgy, ahogy ők teszik. 

Mindezt csak úgy leírtam. Hátha lesz ideje – esetleg napja ­– a kedves olvasónak gondolkozni rajta.