Persze zajlottak másutt is háborúk, de azokat Amerika, az ENSZ vagy valamilyen ad hoc „hajlandók koalíciója” vívta, így ezek nem a mi háborúink voltak – mások harcoltak mások ellen, mások céljaiért.
És igen, bombázták a NATO-gépek Belgrádot, de a szerbekért nem fájt a szíve senkinek Londonban vagy Berlinben.
Egy évvel az Ukrajna elleni orosz invázió után a „fényes elszigeteltség” álomvilága köddé vált, és az európai nemzeteknek szembe kell nézniük azzal a reális lehetőséggel, hogy ha nem zárul le belátható időn belül a keleti végeken a háború, a fegyverek mellett katonák is megindulhatnak Ukrajnába. Erre pedig a mi generációnk nem készült fel. Vannak hivatásos hadseregek, de azok a honvédelemre is alig elegendőek, nemhogy expedíciós seregnek.
Így aztán, ha fel is merül, hogy szükség lenne a hadkötelezettség visszaállítására – mint azt például a német védelmi miniszter felvetette – kérdés, mire lenne használható egy olyan generáció, ami legfeljebb videójátékokban látott fegyvert. Ahogy a lapunkban megszólaló biztonságpolitikai szakértő mondta, az,
„ha valakire egyenruhát húzunk, meg fegyvert adunk a kezébe, még nem jelenti azt, hogy hatékonyan lenne képes harcolni”.
Ukrajnában a kiképzetlen, harci tapasztalattal nem rendelkező állomány csak golyófogónak alkalmas, és az átlagos túlélési ideje a frontvonalon néhány óra, legfeljebb egy-két nap. Lehet határok sérthetetlenségéről, meg totális győzelemről szónokolni, de a valóság az, hogy hónapok óta keleten a helyzet változatlan, miközben a temetőkben a keresztek naponta százával szaporodnak.
Ideje lenne megállni, mielőtt a mainál nagyságrenddel nagyobb hadseregek vérfürdőjévé válik körülöttünk a világ.
2023.03.03. (XXVII/9)
