A ’70-es évek közepén egyre több információ látott napvilágot arról, hogy az amerikai hatóságok paranoid hidegháborús védekezési mániája milyen túlkapásokat szült. Kiderült például, hogy csak az FBI 500 ezer aktát vezetett belföldi magánszemélyekről és csoportokról, akiket megfigyelés alatt tartott. Azonban a kongresszus végül nem hozott semmilyen törvényt ennek rendbetételére, mivel Edward H. Levi főügyész kiadta a saját irányelveit az FBI-ra vonatkozóan. A róla elnevezett Levi-irányelvek (Levi Guidelines) korlátozta, hogy milyen információkat gyűjthetnek a hatóságok az állampolgárokról, és a teljes körű nyomozást is csak abban az esetben tette lehetővé, ha világos és egyértelmű bizonyítékok állnak rendelkezésre arról, hogy egy személy vagy csoport veszélyt jelent a nemzet biztonságára. Az intézkedés célja az volt, hogy senki ne kerüljön kormányzati megfigyelés alá csak azért, mert népszerűtlen vagy vitatott politikai nézeteket vall.
Ugyan egy főügyészi rendelkezés gyors és hatékony, hátulütője, hogy egy újabb főügyész ugyanilyen könnyen megváltoztathatja vagy eltörölheti. Erre a sorsra jutottak a Levi-irányelvek is, nagyjából 30 évvel később, a szeptember 11-i terrortámadások nyomán. 2002-ben és 2008-ban is újabb módosításokat eszközöltek, így az új szabályozás már közelebb állt a „cél szentesíti az eszközt” elvéhez: a terrorizmussal szembeni küzdelem feljogosította az FBI-t, hogy megfigyeljen amerikai állampolgárokat és nyomozást folytasson utánuk. Még a támadás napján kidolgoztak a Pentagon számára egy megfigyelési tervet, az NSA (National Security Agency) vezetői pedig három nap alatt döntést hoztak arról, hogy az amerikaiak digitális kommunikációját figyelni fogják.
A kongresszus is megtette a magáét: villámgyorsan, másfél hónappal a terrorcselekmény után megszavazták a Patriot Act nevű törvényt, hogy megkönnyítsék a hatóságok hírszerző munkáját.