Ez egy véleménycikk.

A Telex így számolt be Dés szavairól:

„Igyekezett alaposan elmagyarázni a közönségnek, hogy miként értelmezzék a dalt, de rögtönzött irodalomórát is tartott, amikor arról beszélt, hogy Molnár Ferenc a haza metaforájaként értelmezte a grundot, amiért Nemecsekék harcoltak. És innen már csak egy ugrásvolt eljutni oda, hogy hogyan is áll a Fidesz a grundhoz, azaz a hazához. Sajnos ez a kormánypártnak nevezett konglomerátum (…) kisajátította a hazát, a haza fogalmát és a hazaszeretetet. Azt hiszik, hogy aki szereti őket, az szereti a hazát. Pont fordítva gondolom. Aki nem szereti, elítéli őket és harcol ellenük, az szereti ezt a hazát.”

Ők tehát a "Nemecsekék". Nemecsekék a vörösingesek ellen harcoltak, így értelemszerűen ők a Fidesz.

Dés ék egyszerű párhuzama nagyon szemléletes, üzenete egyszerű: a grund az övék (és ehhez csak egy dalt kell elénekelni , mondja bennük egy homályos érzés).

Elgondolkodtam. Egyrészt elképedtem ezen az egyszerű világképen. Aki nem harcol a Fidesz ellen, esetleg még szereti is őket, nem szereti a hazát. Pont.

Dés fejében akkor én nem vagyok hazafi?

Tény, hogy jobboldalon is vannak sokan, akik fejében Dés a hazaáruló. Az én fejemben pont nem így van. De ez most mindegy is. Aztán váratlanul eszembe jutott valami és kinyitottam a regényt, a Pál utcai fiúkat. A végén. Mert a vég jutott az eszembe. Hogy is volt? Győztek Bokáék? Vagy a vörösingesek? Figyeljünk csak!

"Bokával fordult egyet a világ. Most már előtörtek a szeméből a könnyek. Sietett, aztán rohanvást futott a kapu felé. Menekült innen, erről a hűtlen darab földről, amelyet ők annyi szenvedéssel, annyi hősiességgel védtek meg, s amely most hűtlenül elhagyja őket, hogy egy nagy bérkaszárnyát vegyen a hátára örök időkre.

A kapuból még visszanézett egyszer. Mint aki a hazáját hagyja el örökre. És abban a nagy fájdalomban, mely erre a gondolatra a szívét összeszorította, csak egy csöppecske, csak egy nagyon kicsi vigasztalás vegyült. Ha már szegény Nemecsek nem érte meg azt, hogy a gittegylet bocsánatkérő küldöttségét fogadhassa, legalább nem érte meg azt sem, hogy elveszik tőle a hazáját, amiért meghalt."

Tudjuk, világos, hogy a hasonlatok valahol mindig sántítanak , ez a természetük, hiszen két eltérő dolog van párhuzamba állítva, így mindig van eltérés. Dés is, én is, azért hozzuk ezeket elő, hogy közösen gondolkodjunk el. Nemecsekék lelkesen énekelték:

„Ez a pad, ez a fal, ez a pár farakás
Ez a dal, ahogy nő, ez a szívdobogás
Ez a jel, innen el soha nem szaladunk
Gyere mond, hogy a grund mi vagyunk”

Győztek a vörösingeseken, Nemecsek bele is halt. De aztán jött a nagy kijózanodás, elveszik a hazát, nincs többé, vége. Talán soha nem is volt az övék?

Egy hatalmas épület kerül a grund helyére, nagy építkezés, egy külső hatalom véget vet a játéknak, az illúziónak, az álomnak. Ami persze csak a bérházat építő szemében álom és illúzió. Mindannyian tudjuk, hogy itt a Pál utcaiak vannak otthon. És a vörösingesek? Igen, ők is ide tartoznak, a „játék” nélkülük nem ért volna semmit.

De most már ők sem számítanak semmit. 

Kicsit így látom én Magyarországot most. Kormány és ellenzék, vörösingesek és Pál utcaiak küzdenek egymás ellen, áldozatok is lehetnek. De Európában és a világon komoly erők készülődnek arra, hogy beépítsék és felszámolják a grundot.

Én úgy látom, hogy ezzel a kormányoldal nagyjából tisztában van, az ellenzéknek még csak nem is dereng. De nem ez a lényeg. Az a tanulság, hogy ki kellene alakítani az alapdolgokban nemzeti egységet ( szuverenitás..stb).  Ha ez nem lesz meg, akkor az ez ügyben józan kormányoldal győzelme is csak rövid időre tudná elodázni a grund kiiktatását. Meglátjuk.

Szóval Dés Lászlónak és barátainak üzenem: gondolják át a könyv végét. Jó. Ők Nemecsekék, rendben. De lehet, hogy nem is a vörösingesek az igazi ellenfél?