NE MARADJON LE! Szerda éjfélig tart előfizetői nyereményakciónk, amelyben többek között egy vadonatúj AUTÓ is gazdára talál. Rendelje meg hozzáférését ide kattintva!

Ez egy véleménycikk.

Legutóbb egy fiatal szerző, Vági Márton kezdte ezzel a mondattal a publicisztikáját, idézem: “piszkos módszerekkel játszanak Orbánék? Ha változtatni nem lehet rajta (és ellenzékből nem lehet), akkor tessék felvenni a kesztyűt, és hasonló módszerekkel játszani.”  (Azonnali, Miért nincs ellenzéki Megafon?)

Ebben a gondolatban persze semmi új nincs. “A cél szentesíti az eszközt” elve átjárja a hétköznapi ember etikáját, a “világmegváltó” ideológiák és “izmusok” pedig többezer éve eszerint működnek. Ami viszont meglep, hogy milyen sok fiatal gondolkodóra, véleményalkotóra jellemző ez a cinikus hozzáállás. És az, hogy úgy tűnik,

a többség nem tanul a történelemből semmit - elvégre nem kevés tragédiát köszönhetünk a fenti mondás gyakorlatba ültetésének.

Játszunk el a gondolattal egy pár perc erejéig: az aljasnak titulált és gyűlölt ellenfél legyőzése érdekében (cél) a magát morálisan egyébként magasabb rendűnek tartó kihívó szintén aljas és piszkos módszerekhez nyúl (eszköz). Kritizálja az ellenfél elveit és módszereit, hosszú távon jobb világot akar teremteni, de úgy véli, hogy ezt nem valósíthatja meg tisztességes úton, mert az ellenfél is tisztességtelen. A győzelem útjában álló akadály a kihívó értelmezése szerint csak külső lehet (a hatalomnál van a pénz, paripa, fegyver), vagyis sosem arról van szó, hogy az ellenfél esetleg jobb vagy tehetségesebb lenne: előnye kizárólag “aljasságának” köszönhető. És mivel az ellenfél tisztességtelen, ezért vele szemben nem gond, ha tisztességtelen módszereket alkalmazunk.

Tegyük fel, hogy valóban sikerül győzelemre jutni. Mi történik ezután? A tisztességtelenség vajon meddig megengedhető? Az új kormányzó erők beiktatásáig? A hatalom tényleges megszilárdításáig? Vagy esetleg addig, amíg az immár legyőzött ellenfél korábbi munkáját és felépített hatalmi rendszerét sikerül végleg felszámolni és meggyengíteni? Nem lenne nehéz amellett érvelni a fenti logika alapján, hogy “kritikus fontosságú az új rendszer stabilizálása”, és “ennek érdekében minden eszközt be kell vetni”. Szóval kérdem én, meddig megengedhető a piszkos módszerek alkalmazása?

A válasz: bármeddig, amíg valamilyen magasabb rendű cél nevében azt meg tudják maguknak és másoknak magyarázni az emberek. Nem véletlenül korrumpálódik a többség a hatalom közelében: a húsosfazék melege jótékony hatással van az önigazolásra.

Ez nem bal-, vagy jobboldali jelenség, sokkal inkább általános emberi gyengeség, ami minden korban, minden rendszert képes megmérgezni.

Alapvető igényünk, hogy jó embernek tarthassuk magunkat és lehetőleg mások szemében is azok legyünk. A legkegyetlenebb népirtások és törvénytelenségek mindig valamilyen “izmus” nevében történtek. Senki sem akar közönséges gyilkos, csaló, hazug, áruló vagy tolvaj lenni. Éppen ezért szükséges valamilyen “fedősztori”, valamilyen eszmerendszer, ideológia, egy magasabb rendű cél, ami képes kontextusba helyezni a tetteket. Nem szép dolog a szomszédainkat elárulni és halálba küldeni, node ha egyszer megmondták odafönt, hogy ők a “népünket szipolyozó kártékony élősködők”, akkor igazából mi csak jót teszünk a névtelen bejelentéssel. A kilakoltatott ismerősök porcelán étkészletének használatba vétele szintén igazolható, ha egyszer abban hiszünk, hogy a másik eleve nem érdemelt Zsolnay tányérokat, nekünk pedig ugyebár az jár, mert mi “jóemberek” vagyunk, és a hatalom jó oldalán állunk.

Ugyanez a mechanizmus működik kicsiben. A kommentelő, aki egyébként udvarias és kedves állampolgár, gondolkodás nélkül küldi el az anyjába azt, aki nem ért egyet vele. Miért? Mert a legkisebb véleménykülönbség esetén automatikusan átsorolja őt az ellenfél (sőt ellenség) oldalára, és a saját igaza alapján jogosnak ítéli a morális “halálos ítéletet”. A másik onnantól szerinte megérdemli, amit kap, a verbális abúzus áldozata a bully fejében elkövetővé változik át, a cél ezúttal is szentesíti az eszközt. Jóember-érzet kipipálva, akkor is, ha éppen egy családapát küldtél virtuálisan a gulágra az imént. Az, hogy két ember “A” dolog kapcsán egyetértsen egymással, “B” dologban viszont nem, és normálisan, gyilkos indulatok nélkül tudjon egymással vitatkozni, ritka, mint a fehér holló. Ehhez ugyanis képesnek kellene lenni arra, hogy egymással ellentmondó érzéseket és információkat összebékítve valamilyen szintézist hozzunk létre a gondolatainkban, ami sok munka. Lenne.

El kellene hozzá ismernünk, hogy akár tévedhetünk is bizonyos kérdésekben, vagy hogy a világ nem fekete-fehér. Így aztán árulóvá, ellenséggé válik az, aki nem ért velünk egyet, aki a megítélésünk szerint nem a mi szekerünket tolja.

A független és objektív médiát (jogosan) követelő tábor abban a pillanatban fordul az addig sajátjának tartott véleményvezérei és platformjai ellen, amint az nem a szájuk íze szerint interpretálja a világot, vagy kritikát fogalmaz meg az “övéikkel” szemben. A sajtó és a vélemények cenzúrázása tehát mégis elfogadható - abban az esetben, ha az megfelel a céljainknak. Nehéz hónapok várnak mindenkire, aki nem vakhittel követi az egyik, vagy a másik tábort, és nem az “elvárásoknak megfelelően” nyilatkozik a politikai elemzéseiben, írásaiban. 

Mire jogosít fel a vélt vagy valós igazam? Feljogosít-e a másik megalázására, gyalázására, kisemmizésére vagy elárulására akár? Túl sokszor volt a kérdésre igen a válasz. Tragikus tévedés.

Vági Márton tovább fejtegeti a moralitás alapkérdéseit: “Ha egy játékban az egyik fél csal, akkor a másik két dolog közül választhat. Vagy ő lesz a becsületes, szimpatikus vesztes, vagy ő is csaláshoz folyamodik, hogy nyerhessen. A szimpatikus vesztesek valójában lúzerek, azok a gyerekek, akiktől mindig elvették az iskolában az uzsonnájukat, azok a fiúk akiket minden lány kikosarazott a buliban, azok a pártok, amelyek soha nem nyertek választást. Ki a fene akar szimpatikus vesztes lenni?”

Jól hangzó érvelés, kár, hogy nem igaz a gondolatmenet.

A szimpatikus vesztesből még lehet szimpatikus győztes, de nem csalással, ugyanis csalással sem garantált a győzelem, de ha mégis sikerülne nyerni, szimpatikus már biztosan nem lesz.

Meg persze becsületes sem, ha ez még számít egyáltalán valakinek. A fiú, akit minden lány kikosarazott a buliban, elgondolkozhat azon, hogy vajon ez miért van, törekedhet arra, hogy megnyerőbbé váljon, és kihozza magából a legtöbbet. Ha táncolni nem tud, humorral, kedvességgel, kitartással, intelligenciával. Mindig azok lesznek a legkegyetlenebb elkövetők, akik úgy akarnak az áldozatszerepből kikerülni, hogy maguk is bullyvá válnak. Ez történelmi tény és könnyen megfigyelhető gyakorlati tapasztalat is, elég egy kis időt eltölteni egy szakiskola folyosóin a szünetben.

A cél nem szentesítheti az eszközt. Dosztojevszijnél még senki sem fogalmazta ezt szebben, amikor ezt írja a Karamazov testvérekben:

“- Képzeld el, hogy te vagy az, aki az emberi sors épületét emeli, azzal a céllal, hogy a végén boldoggá tegye az embereket, végre békét és nyugalmat adjon nekik, de ehhez elkerülhetetlenül, okvetlenül meg kellene kínoznia egy, csupáncsak egyetlenegy kis teremtést - mondjuk éppen azt a kisgyermeket… és az ő megbosszulatlan könnyeire kellene alapozni azt az épületet. Vállalnád-e az építész szerepét ilyen feltételekkel, mondd meg, de ne hazudj! 

- Nem vállalnám - felelte halkan Aljosa.

- És fel tudod tételezni, hogy az emberek, akiknek építesz, hajlandók lennének elfogadni a boldogságot egy agyonkínzott kisgyermek ártatlanul kiontott vére árán, és ha elfogadják, örökre boldogok maradnak?

- Nem, nem tudom feltételezni.”

(Dosztojevszkij: Karamazov testvérek, Makai Imre fordításában)