Ez egy véleménycikk. 

Az emiatti felzúdulást nem értem. De azért beszélnék róla. A kommentelők jelentős része őszinte indulattal és parázs gyűlölettel esik a változást üdvözlőknek, akik pedig a megfogant élet jogainak természetszerű védelmét emelik ki többnyire. Na, meg azt (teljesen érthetően) hogy nekik, mint gyakorló szülőknek mekkora élmény volt az a bizonyos szívhang. Ez bizony e sorok írójának is megvolt, máig nem felejthető. Hiszen gyermekes szülők vagyunk és nem A szolgálólány meséjéből előmászó bigottak…

De miért akkor a felcsattanás?  Az új szabályozáson megbotránkozók nagy része művelt ember. Tanult a felvilágosodásról. A természetjogról. A „minden ember egyenlő jogú”-szavakat olvasva talán elpárásodott a tekintete, amikor erre későbbi fontos dokumentumokban is rálelt - esetleg eredeti nyelveken - hiszen kulturált emberfőkről beszélünk. 

Valóban szép dolgok ezek. Oly sok évszázad után végre rájött az emberiség, hogy igazán aljas dolog (bűnöst is mondanék, bár e szót némelyek kirekesztőnek látják) hogy némelyek eleve kiváltságokkal születtek és szabad kártyát kaptak az életre. Míg mások a jogok morzsáiból se részesültek. Sőt, még saját életük felett sem rendelkezhettek és nem kaptak a gyermekség örömeiből sem (lásd rabszolgaság).

Most ugyanerről van szó. Az emberek egy csoportjának, akik ráadásul kicsik és védtelenek jogokat szeretnének adni, hogy élhessenek. De rosszul mondom, nem jogokat. Csak egy esélyt. Mert így is hátrányos helyzetűek, nincs ombudsmanjuk, menő ügyvédhez se lehet fordulni valahogy a méhben. Most annyi történt, hogy a hallható szívhangok lesznek az ő szónokaik, ami formailag ugyan nem perirat a védelmükben, de azért több mint egy szórólap a várószobában. 

Mindössze, hogy reményt kapjanak a mégiscsak megszületésre. Az életre. Hogy valakiknek a szülei lehessenek majd egykor. Ezt nem szeretnék sokan. És furcsamód olyanok ragaszkodnak dühösen és fogcsikorgatva ehhez az előre megfontolt és e pillanatban is zajló népírtáshoz, akik őszintén büszkék a szabadságszeretetükre. Általában óvják a természetet, gondozzák a kivert kutyát, aggódnak az esőerdőkért és így tovább. És ehhez minden joguk meg is van természetesen.

De azok… a kis „sejtcsomók” (komment idézet) azok ne élhessenek, ha másoknak ez „kényelmetlen”. Ha édesanyjuk helyzete szociálisan nehéz, vagy némely a férfinemet megszégyenítő gazfickók csúnyán elbántak el velük. Napnál világosabb, ez utóbbi két helyzetben levőknek segíteni kell. Ez nem kérdés. Nagylelkűen, empátiával, a magzatot tápláló fél felelősségét akkor és ott nagyvonalúan nem firtatva. Segíteni, nagy erőkkel. Alapítványokkal és reménnyel, anyagi és lelki támogatással. Sokkal többekhez eljuttatva mindezeket, mint most.

Na de magában a gyilkosságban segíteni, azt könnyebbé és kényelmesebbé tenni (már bocsánat!) úgy hogy a félrefordított fej maradjon csak félrefordítva, a fül meg szépen bedugva, hát ez mégiscsak abszurdum. Mégpedig a létező legnagyobb. Hiszen egy másik ember életéről van szó, akinek lenne saját sorsa, saját jövője. Hogyan lehet az ellen szót emelni? Hogyan lehet indulatba jönni, komolyan érvelni, hogy a parányi szíveknek a dobbanását még meghallani se kelljen? Hát azért, mert a kommentelőnek erre szabadsága van. Na meg keze az íráshoz, agya a gondolatokhoz, melyeket annakidején nem vágtak darabokra…

(Hetek)