Az Oszmán birodalomban élő örmények etnikai tömbterületének központi része Urartu megalakulása óta a Van-tó környéke volt. A mesébe illő vidéken a pogromok és üldöztetések ellenére az első világháborúig domináns maradt az örmény lakosság. Lelki gondozásukat több mint százhúsz templom és kolostor biztosította. 1915-ben mindez vérgőzös köddé vált.

A mai Van belvárosa 6-7 kilométerre van a tóparttól és egyetlen egy régi házat sem találni itt. A város elvileg legfrekventáltabb része – a Van-tó partja háttérben az ősi urartui főváros, Tuspa sziklaszirtjével – furcsa módon teljesen üres, csak néhány régi dzsámi árválkodik itt egy ingoványos rét közepén. Ez, az apró halmokkal tarkított hepe-hupás legelő nem más, mint az óváros hűlt helye, maga a régi Van.

Az utcák helyén ma tehenek legelnek és az utolsó, még le nem dőlt városfal rejtekében kábítószerezők gyűlnek össze alkonyatkor. Megnyugtatnak, hogy teljesen biztonságos errefelé sétálni ilyenkor. Az örmény múlt sírhantjai ezek a dombok: templomok, iskolák, lakóházak fűvel benőtt törmelékkupacai. A főleg sártéglából épült régi Vant az ellenálló majd menekülni kényszerülő örmények elleni ostrom során lőtte szét és tette földdel egyenlővő az oszmán hadsereg 1915-ben. Hogy teljes legyen a pusztulás, egy földrengés is sújtotta a várost nem sokra rá.

Az új Van a parttól kilométerekkel keletebbre épült újjá, az óváros romjai pedig a tóparttal együtt perifériára kerültek. Néhány évvel ezelőtt régészek is megjelentek itt a semmi közepén: buzgón ássák és építik újjá a régi Van mecseteit, mintha nem állt volna több mint egytucat templom is az egykor örmény többségű városban.

Kísérteties érzés fogja el az embert, amikor naplemente közben az óvárost falként lezáró szirtől letekintve elképzeli: ahol most tehéncsordák bóklásznak hazafelé tartva, ott emberek nyüzsögtek keleties utcai forgatagban. A várból hirtelen felhangzó magányos müezzinszó helyett pedig a harangszó dominált a gyorsan hűlő esti levegőben.

Dolce vita az „Isten háta mögött”

Vanban a nyugati turista ritka, mint a fehér holló, számukra Törökörszág eme távoi zuga terra incognita, az iráni turistáknak viszont a kedvenc úticélja. Az a hely, ahol megszabadulva a szigorú otthoni kötöttségektől szabadon lehet fejkendő nélkül sétálni, alkoholt inni, sőt zenés esti szórakozóhelyeken múlatni az időt. Mindezeket koedukált strandolási lehetőséggel egybekötve. Vantól 12 km-rel délre, Edremitben kialakítottak egy klassz fürdőhelyet, Vanban pedig éjszakai bárok közül lehet válogatni az emeletes házak tetején. Igazi földi paradicsom ez csupán 100 km-re az iráni-török határtól.

Van tehát tömve van iráni turistával, a boltoktól, éttermektől és bároktól nyüzsgő belvárosban nagyon sok cégér a török mellett perzsa nyelven is (!) csábítja a kuncsaftokat. Kurd nyelven hivatalosan viszont semmi sem lehet kiírni a félmillió lakosságú és túlnyomó többségben kurd nemzetiségű tartományi székhelyen – és egyébként máshol sem. Míg a környező falvakban a kurd nyelv dominál, a tartományi központban meglehetősen nagy a nyelvi asszimiláció. Az utca, a hivatal nyelve a török, amely tényt mindenki másképpen próbál magyarázni: sok az itt dolgozó közép-ázsiai és azeri, a török állam elnyomó nemzetiségi politikája miatt, odahaza úgyis mindenki kurdul beszél stb.

Kérdés, hogy az örmény lakosság eltűnése után a környéken dominánssá váló kurd lakosság helyzete hogyan alakul a jövőben. Nem valószínű, hogy az államhatalom által ösztökélt nyelvi asszimilációjuk automatikusan együtt jár nemzeti identitásuk feladásával is, ezért a nagyobb belvárosi kereszteződésekben posztoló páncélozott járművek folyamatosan készenlétben állnak, nehogy egyszer csak egy újfajta ellenállási góc alakuljon ki Vanban.

Van központjából helyi busszal juthatunk el a környék egykoron leghíresebb és leggazdagabb kolostorkomplexumához. Mindössze 10 km-es kiruccanás gyönyőrű tájképpel és szomorú végkifejlettel megáldva. A viteldíj egységesen 17 líra a városban, de ritka európai utasként e sorok írója egy plusz teameghívást is kapott a sofőrtől. A Bakraçlı falu utolsó házából nagy nehezen előkerített kulcsos néni elmondta, hogy legutóbb egy hónapja járt erre érdeklődő.

A helyiek által Yedikilise-nek hívott egykori érseki székhely hét templomból állt, amelyeket egy kétszintes, negyvenhétszobás kolostor és iskola vett körül. Az épületkomplexumot kőből emelt és sártéglákkal megmagasított fal volt hivatott védelmezni – sikertelenül. Hírnevét egy régi históriának köszönhette: Diocletianus római császár üldözése elől harminchét szűz Örményországba menekült. Közöttük volt a rendkívüli szépséggel megáldott Hripszime is, aki annyira megtetszett a nem sokkal később megtért Tiridat királynak, hogy tisztátalan vágyakkal közeledett felé. Hripszime ellenállt a király közeledésének, ezért az társnőivel együtt megkínoztatta, majd Hripszime testét darabokra szaggattatta, a többieknek pedig fejét vétette. Még e szörnyűséges esemény előtt Hripszime és vértanútársa, Gajána birtokában volt a szent kereszt egy darabja, amelyet valahol Van körül rejtettek el.

Az ereklyének nyoma veszett – egészen a 7. századig, amikor egy is szerzetes megtalálta azt a Varag-hegyen és kunyhójába vitte. A 3204 méter magas hegy ma is Van város jelképe, immár Erek Dağı néven. Magát Varagavank kolostorát a szerzetesi kunyhó helyén alapították később, az ezredforduló tájékán. A csodás környezetben épült templomegyüttest két oldalról kis paradicsomként is emlegetett, hatalmas gyümölcsöskert övezte. Ennek helyén létesült a népirtást követően az a kurd falu, amelynek szegényes házai között, tehénlepényeket kerülgetve lehet eljutni a templom romjaihoz.

Az épületeket az oszmán hadsereg 1915-ben felgyújtotta, lakóit lemészárolta. Az egybeépített központi templomkomplexum részben megmaradt; furcsa módon úgy, mintha vízszintesen kettévágták volna: az emeleti részek, tornyok leomlottak, a földszinti részek még ma is dacolnak az elmúlással. A kupolás boltozatok beszakadtak vagy affelé tartanak, az egykor élénk freskók lassan kifakulnak, majd végleg beleolvadnak a háttérbe; az egyik oszlopon egy fénymásolt fénykép függ a templom régi látképével. A fő épületegyüttestől távolabb álló két kis templom közül mára csak a Szent Szófia apszisa maradt meg. Jelenleg széna- és kukatárolónak használják a kolostorudvarból parasztudvarrá változott területi lakói. Időről időre felbukkannak ugyan hírek a felújításról, de ez mindeddig hiú ábrándnak bizonyult.

A képeslap sziget

Minden, törökországi körúttal kacérkodó utazó előtt ismert a türkizkék tó szigetén álló templom hívogató képe háttérben a fenséges havasokkal. Aghtamar (tör.: Akdamar) szigete ez, rajta a 10. században rózsaszín vulkáni tufából épült Szent Kereszt-templommal. Szokásos esetben örülhetünk, ha egy régi örmény templom egyáltalán áll – még ha romosan is, Aghtamaron azonban más a helyzet. A lőtéri céltáblának használt templomot az 1950-es években még le akarták bontani, de – idegenforgalmi és főleg politikai hasznát felismerve – a török kulturális minisztérium 2006-ban teljesen felújította.

A szigeten álló pompás egyház építészetileg belesimul az örmény templomok szokásos stílusába, egyedülállóvá a külső falakon végigfutó, bibliai témájú domborművei és belső freskói teszik. Mindkét megoldást rendkívül ritkán alkalmazták az örmény mesterek és még ritkább az olyan helyszín, ahol meg is maradtak ezek. Aghtamar 1116-tól az 1895-ös mészárlásig az örmény apostoli egyház regionális központja volt, 1915-ben pedig a maradék néhány szerzetest is legyilkolták. A nyári főidényt leszámítva egy órába is beletelhet, mire összegyűlik a hajó indulásához szükséges 12 fő, de sebaj, mert így biztos, hogy le fognak minket szólítani egy kis beszélgetésre a nyugati turistát ritkán látó környékbeli utazók.

A szigeten rengeteg hacskárt, magyarul kereszteskövet láthatunk, ha kicsit eltávolodunk a turisták részére kialakított templom-kávézó tengelytől. Ezek a kövek az örmény kereszténység oly jellegzetes és elterjedt tárgyi emlékei, Aghtamaron kívül már csak elvétve találhatók meg, ott, ahol elfelejtették összetörni őket. Legutóbb az egyik vani buszpályaudvaron láttam egy kisebb példányt a portaszolgálat bódéjához támasztva árválkodni. A római katolicizmustól eltérően, ahol a kereszt, rajta a megfeszített Krisztussal egy szomorú hangulatú vallási szimbólum, az örmény hacskarokon a kacskaringós indák által körbefont kereszt, maga is elnövényiesedve, mint egy életfa jelenik meg életenergiát sugározva.

Essen végre néhány szó az elragadó szépségű Van-tóról is, amely inkább tengernek tűnik a nagyobb víztömeghez nem szokott látogatónak. A legközelebbi tengerparttól is 500 km-re lévő sós vizű és erősen lúgos kémhatású tó hat és félszer nagyobb a mi Balatonunknál, s teszi mindezt 1646 méter a tengerszint feletti magasságban! Az egyetlen halfaj, ami képest ezt elviselni, az a gyöngymárna. A túlhalászás miatt veszélyeztetett halfaj saját szobrot kapott Vanban.

Aghtamar egyébként csak egyik, s nem is a legnagyobb a Van-tavat pettyező négy főbb sziget közül, melyek mindegyikén egy-egy örmény kolostor működött annak idején. Ktuts (tör.: Çarpanak) szigete szintén megér egy kirándulást. Kolostorát. Jeruzsálembe történő átszállítása előtt itt őrizték Keresztelő Szent János kézereklyéjét. A mai szigetre szerencsésebb évszázadokban száraz lábbal is át lehetett kelni. A kőből rakott urartui út ma is megvan, csak egy-két méter mélyen a vízfelszín alatt. Nyáron vízállástól függően derékig-vállig gázolva a habokban mi is megpróbálhatunk átjutni a parttól 1 km-re lévő Ktsuts szigetére az ősi úton, ha a kompozást esetleg túl unalmasnak találnánk.

Rejtett kincsek nyomában

Aki nem fél egy taxizástól az iráni határ mentén, annak két természeti csoda plusz egy építészeti remekmű a jutalma. Törökországot megjárt honfitársaink közül már sokan megcsodálták a mésztufa teraszairól híres Pamukkalét és a tündérkémények mesevilágát, Kappadókiát. Egyúttal el is borzadhattak annak láttán, hogy milyen visszafordíthatatlan károkat okoz a természetben az ellenőrizetlen tömegturizmus: nemcsak a turistahordák felelőtlen viselkedése, hanem maga a túl nagy látogatói létszám is. A jó hír az, hogy Pamukkaléból és Kappadókiából van másik. Igaz, hogy 1000, illetve 1700 km-re vannak az eredetitől, de garantáltan nyugodt környezetben. Még a török turisták is csak mostanában kezdik felfedezni, úgy, hogy nyáron már van forgalom a nemrég még Isten háta mögötti helyszíneken. A tündérkémenyeiről híres Yavuzlar falut időközben már át is keresztelték Vanadokya-ra, az idegenforgalmi infrastruktúra viszont még egyenlő a nullával. Yavuzlarban nem az árusokat, hanem a tehénylepényeket kell kerülgetni nagy odafigyeléssel.

A nem földtörténeti múlt is rejteget meglepetéseket a környéken: a Vanadokya előtti utolsó kilométereknél hirtelen egy hatalmas templom tekintélyt parancsoló falai tűnnek fel a kanyarban. Az örmények között az 1. században térítő Szent Bertalan apostolról elnevezett székesegyház romjai előtt parkolt le a taxi Albayrak falu szélén. Furcsán hat egy ilyen monumentális keresztény építmény a ma már közel-keletiessé vált vidéken. A felrobbantott templom látványa annyira szürreális, hogy ügyet se vetek a gépiesen money-t kunyeráló kölykökre, csak nézem a furcsán széttartó falakat, s odabent a kőkupacok takarásából előbukkanő kereszteket, melyeket ki tudja hányszáz éve karcoltak bele a falba.

A mésztufa teraszok egy meseszép alpesi völgyben rejtőznek. Amikor a taxis szólt, hogy megérkeztünk és szálljak ki, először azt hittem, hogy ott fog hagyni a világ végi földút szélén, ha nem fizetek neki többet. Sehol egy lélek, csak a teraszokon csobogó forrásvíz hangját lehetett hallani a szikrázó napsütésben, miután leereszkedtem a birkanyájak által használt csapáson a völgy aljába.  Az új út azonban már épül, így hamarosan a titokban megbúvó teraszokhoz is elér az aszfaltcsík. Új világ lesz itt is.