Ez egy véleménycikk.
Nem úgy az angolok. Náluk elég volt egy elvesztett meccs, egy „véleményes” (szeretem ezt a szót) bírói döntés, hogy a bulvármédia és különösen a befolyásos The Sun), sőt itt ott a politikusok, meg a hírességek „kétségeiknek adjanak hangot”, sőt az angol sajtó nyilvánosság előtti (majdnem) rituális kivégzéshez folyamodott, mikor a vétkesek vélt játékvezető pontos lakóhelyét kikutatta és közzé tette…
Maga az angol szurkoló (nem brit, nehogy a skótok, walesiak e cikk nyomán megbántódjanak!) is fogalom, volt hosszú ideig – és hát ma is az. A félmeztelen hordákban rekedten ordibáló besörözött angol hordákat sokáig tétlenül tűrte Európa gazdagabbik fele, míg a Heysel stadion drámája (1985) után betelt a pohár: az angol csapatokat száműzték jó időre a kontinensről. Ekkor komoly változások kezdődtek, kitiltások, szurkolói kártya, egyebek. Sok szakíró a példás szigort egyedek közt más országok időnként elszabaduló drukkereinek is ajánlotta szíves figyelmébe. És - felemelt mutatóujjal, egyebek közt - a magyaroknak különösen.
Eltelt pár év, nézzük a mostani eseményeket. Több jel is arra mutat, hogy a nemzeti (legalábbis a szurkolói) lélektan civilizálásának hatásfoka „kissé” visszaesni látszott A legutóbbi EB-n, a dánok elleni elődöntőn többen már kifütyülték a vendéket himnuszát, előtte az utcákon az ellenfél szurkolóit zaklatták, dán zászlós nő haját húzkodták, dán mezes gyereket kergettek meg – igen bátor módon. Majd jött a „sötétség délben” vagyis a csúcs-aljasság, mit focimeccsen elkövetni lehet: a tizenegyes rúgásoknál lézerrel próbálta elvakítani a dán kapust az egyik derék albioni polgár. Egyéni sületlenségnek is neveznénk ezt, de azt már nem, ami már a döntőn történt, ahol olasz szurkolókat zúztak meg a számukra vesztes meccs után. De azért még a játék előtt gondosan kifütyülték az olaszok himnuszát is.
És valószínűleg bárkiét, akivel éppen játszanak. Legutóbb a magyarok kerültek sorra, ők (mi) azonban kiemelt bánásmódot kaptunk az alábbi, jól dokumentált, tömegesen elszavalt kortárs versezet szerint: „tudjátok, kik vagytok, tudjátok, kik vagytok, rasszista szemetek, tudjátok, kik vagytok!”
Ez igazi duplacsavar amúgy. Hiszen „kirekesztik a kirekesztőket”, vagyis éppen azt teszik (megbélyegzés, szidalom, káromlás) amit úgymond kifogásolnak a másikánál.
Hajdan egy lángoló homlokú ifjú jakobinus mondta, hogy a „szabadságot kényszeríteni kell”…akár nyaktilóval is, ha egyszer a jóra éretlenek nem értik a szép szót. Itt valami ilyesmit vélünk meglátni.
Az angol kórusnak és az előbbi eseteknek egyébként nem lett mélyreható következménye. Nincs problémázás az említett véleményformálóknál. Mintha ez a félrenézés kijárna egy ilyen nagy múltú nemzetnek érdemeik jogán. Vagy azért mert ők: angolok. Nincs kritikusan dörgő vezércikk, fejcsóváló stúdióbeszélgetés, sommás mondatok társadalmi éretlenségről, szükséges további nevelésről – hiszen a hazai térfélen pattog a labda. Nincsenek érzékeny fülek, melyek a gyarmati múlt (vagy ki tudja micsoda) miatti nyilvános lelkifurdalás miatt letérdelésnél, ahol mindenki mástól elvárják ezt a rituális önmarcangolást. Még azoktól is, akik soha nem építettek birodalmat – sőt, ők maguk voltak a gyarmatosítottak.
Anglia ennél jobbat érdemel. Volt párszor, amikor a szigetország szembe ment a trendekkel és igaza volt. Hamlet és Lizy (a közkedvelt Jane Austen-hősnő) vagy éppen Cromwell és Churchill nem simult bele meghunyászkodva a környezet elvárásaiba. Hol van most a legendás „fényes elszigetelődés” ami távol tartotta Angliát a külvilág viharaitól?
Anglia lihegve megfelel az új progresszív marxizmus elvárásainak, közben befelé időnként félrenéz. Méretes „duplagondol” ez, amint ezt egy sokunk számára kedvelt angol (Orwell) menten nyakon csípte volna…