Ahhoz, hogy munkánkat folytatni tudjuk, az Ön támogatására is szükségünk van. Most futó akciónkban a nyomtatott és online hetilap előfizetés mellé ajándék Hetek maszkot adunk. Részletek és a teljes nyeremény lista itt: www.hetek.hu/elofizetes

A modern Izrael megalapításában (1948) az európai gyökerű cionista askenázi zsidóság játszott döntő szerepet, mára azonban a keleti gyökerű zsidóság alkotja a társadalom nagyobbik részét. Többségük az államalapítást követő években (1948-52) - régi hazájából elűzve - érkezett az új államba, s integrációja lassan, sok nehézség árán ment végbe.

Hosszú ideig még emléknapjuk sem volt.

A holokauszt túlélők 1951-ben elérték, hogy niszán hó 27-ét a holokauszt és hősiesség emléknapjává nyilvánították. A keleti zsidók háborús szenvedéseiről, s kisebb mértékű holokausztjáról (Líbia) azonban kevesebb szó esett.  Az állami vezetés csak évtizedek múltán ébredt rá az emlékezetkultúra kiszélesítésének fontosságára. Naftali Bennett oktatási miniszter 2016 elején hangsúlyozta, hogy a keleti zsidóságot nem kell szégyellni, s kultúrájukat be kell illeszteni az oktatási rendszerbe.

Bennett fontosnak tartotta, hogy olyan generációk nőjenek fel, akik nem csupán az askenázi örökséget ismerik, hanem a „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” bibliai parancsát követve a keleti zsidóság történetét is.

Kezdeményezésére megalakult a Biton Bizottság, melynek feladata a Mizrahi zsidó közösség identitásának a megerősítése volt, kultúrájuk és történelmük beépítése az oktatáson keresztül a nemzeti identitásba. A oktatási minisztérium számára javaslatokat megfogalmazó bizottság élén az algériai születésű, gyermekkorától vak író Erez Biton állt, aki 2015-ben mizrahi hátterűként elsőként nyerte el Izrael irodalmi díját.

Keleti antiszemitizmus, vérengzések, pogromok

A keleti zsidók nagy múltú, több száz- vagy akár több ezer éves közösségei másodrangú alattvalóként (dhimmi státuszban), az időnként fellángoló pogromokat kivéve többnyire békességben éltek a muszlim uralom alatt. A II. világháború évei alatt azonban drámaian romlott a helyzetük Észak-Afrikában és a Közel-Keleten egyaránt. Franciaország német megszállását, s a kollaboráns Vichy-kormány (1940) megalakulását követően kiszolgáltatottá vált a francia protektorátus alatt élő marokkói, algériai és tunéziai zsidóság.

Az antiszemita törvényeket rájuk is kiterjesztették, állampolgárságuktól, vagyonuktól megfosztották őket, s kényszermunka-táborokat állítottak fel számukra.

Kivételt Marokkó jelentett, ahol V. Mohamed király megakadályozta az erőszakos diszkriminációt. A marokkói zsidók nem viseltek sárga csillagot, állampolgárságukat és javaikat megtarthatták, s ún. mellahokba tömörülve rendkívül rossz körülmények között ugyan, de biztonságban élhettek. A szövetségesek 1942. novemberében felszabadították Marokkót és Algériát (Fáklya-hadművelet), s a zsidók elkerülték a fenyegető deportálást. A német-olasz hadsereg válaszul elfoglalta Tunéziát, amely 1943. májusában szabadult fel. Az olasz uralom alatt álló Líbiában Italo Balbo kormányzó (1934-40) mérsékelte a zsidótörvények hatását, halála után azonban egyre több zsidóellenes intézkedést vezetek be, munkatáborokat állítottak fel, majd Bergen-Belsenbe deportálták a zsidókat. Felszabadulásuk (és hazatérésük) után 1945-ben egy muszlimok által szervezett pogromot is el kellett szenvedniük.

A Közel-Keleten élő zsidók súlyos atrocitásokon estek át a háború alatt és után.

1941. június elején – sávuot ünnepén – a muszlimok véres pogromot rendeztek Bagdad (Irak) zsidónegyedében, melynek során kétszáz zsidó veszítette életét, s több ezren sebesültek meg. A pogrom kirobbantásában az Irakba menekült jeruzsálemi főmufti, Hádzs Ámin Huszeini is jelentős szerepet játszott.

 A túlélők ál-Fárhud néven őrizték meg a vérengzés emlékét. 

Ádenben (Jemen) 1947. november végén, december elején súlyos zavargások robbantak ki az ENSZ 1947. november 29-én megszavazott felosztási határozatát követően (1947/181.sz. ), amely Palesztinát egy zsidó és egy arab államra osztotta fel. A pogrom során 80 zsidót mészároltak le, üzleteket raboltak ki, iskolákat és zsinagógákat égettek porig. Az ENSZ határozatát megelőző szavazásnál az egyiptomi küldött (Haikal Pasha) a zsidók lemészárlásának víziójával fenyegetőzött. Ez összecsengett az Arab Liga 1946-ban hozott határozatával, amely a tagállamok összes zsidóját ellenségnek nyilvánította. Ezt követően az egyes országokban állampolgárságukat visszavonták, bankszámlájukat befagyasztották, kizárták őket bizonyos szakmákból, sokakat börtönbe vetettek.

A cionizmust halálos bűnnek nyilvánították.

Hazatérési hullám Izrael megalakulása után

Izrael megalakulása (1948. május 14.) és a függetlenségi háború megnyerése (1948-49) óriási erőszakhullámot váltott ki Észak-Afrikában és a Közel-Keleten, amely hatalmas bevándorlási hullámot generált a térség országaiból. A mizrahi hátterű menekülttömeget az Európából érkező holokauszt túlélők tovább duzzasztották. 1948 előtt 850 ezer – 1 millió fő között volt az arab országokban és Iránban elő zsidók lélekszáma, amely napjainkra néhány ezerre (arab országok), illetve néhány tízezerre csökkent (Irán). 1951-ig közel 690 ezer zsidó érkezett Izraelbe, köztük 490 ezer szefárd (észak-afrikai) és mizrahi (keleti), s 1958-ig még további negyedmillió zsidó vándorolt be, döntő többségük keletről. 

A zsidók távozásával több országban évezredes közösségek szűntek meg.

Egyik ilyen volt az iraki zsidóság a babiloni fogság óta (Kr.e. 6. század), amely 1947 előtt 150 ezer főt számlált, s Bagdad lakosságának 1/3-a zsidó volt. 1950-52 között - az Ezra és Nehemija akciók keretében – 130 ezer zsidót menekítettek Izraelbe. 

A jemeni zsidóság a hagyomány szerint Salamon király korától jelen volt a térségben, s az Első Szentély lerombolása után Juda törzséből is települtek ide. 1900 körül mintegy 60 ezer zsidó élt a nagyobb városokban és a falvakban. Ellentétben a többi arab országgal, a jemeni zsidók már a cionizmus kezdeti idejétől érkeztek a Szentföldre. Mivel a héber betűknek számértéke van, az Énekek éneke 7. fejezete 9. verséből az 1882-es dátumot olvasták ki, s innentől kezdve egyre többen jöttek vissza az ősi földre.  1948-ban már 35 ezer jemeni zsidó élt Izraelben, a többieket 1949-50-ben (közel 50 ezer fő) a „varázsszőnyeg” (héber kifejezéssel a „sasok szárnyán”) akció keretében repülőgépen a zsidó államba hozták. 2016-ban költöztették Izraelbe az utolsó csoportot (17 főt). A jemeni zsidók egy kisebb része a New Yorkban élő szatmári haszidok segítségével Brooklynban telepedett le.

Az iráni zsidóság szintén a diaszpóra egyig legrégibb közössége volt, s a Krisztus előtti 6. századra nyúlt vissza jelenlétük. Egy részük Nagy Kürosz rendelete után – amely megengedte a zsidóknak hazatérést - is Perzsiában maradt. Számos bibliai esemény ehhez a földhöz kötődött (Eszter, Ezsdrás, Nehémiás, Dániel könyve). Iránból 25 ezer zsidó távozott 1948-ban, a többség maradt, az 1979-es iszlám forradalom előtt mintegy 100 ezer zsidó élt itt, akiknek a zöme később elhagyta az országot. Mára Izrael után a Közel-keleten Iránban él a legtöbb zsidó, jelenleg mintegy 10 ezer fő, többségük Teheránban. A máshádi zsidók egy része az 1946-os pogrom hatására Jeruzsálembe költözött. (Máshád városában az 1839-es vérvádas pogrom hatására látszólag iszlám hitre tértek, s titkos zsidóként éltek kettős életet.)

A fiatal zsidó államnak az első években óriási nehézségekkel kellett szembe néznie. Miközben a 600 ezer fős nemzet harcolt az életéért, egy saját létszámánál nagyobb (690 ezer fős) menekülttömeget kellett befogadnia.

1948-49-ben többnyire európai bevándorlók érkeztek egy túlnyomórészt európai származású közegbe, 1949-50-től viszont megkezdődött a muszlim országokban élő zsidók szervezett bevándoroltatása. Az 1950-es évek végéig zajló bevándorlási hullám következtében jelentősen átalakult az izraeli társadalom. Míg 1948 előtt az ország népességének 10%-a származott az arab országokból és Iránból, ez az arány 1955-ig már 40% -ra duzzadt.

A mizrahi zsidóság közösségi, politikai és gazdasági integrációja azonban csak lassan követte a létszámnövekedést, s elmaradt az askenázi zsidóság sikeresebb beilleszkedésétől.

Az országba érkezésük után évekig a sátrakból álló menekülttábor (máábárá) volt az otthonuk, s jelentős kulturális hátrányt kellett felszámolniuk. Egy évtized kellett a máábárák eltűnéséhez, amikor a keleti zsidók a betonházak kicsinyke lakásaiba költözhettek. A létezésében folyamatosan fenyegetett zsidó államnak közben meg kellett oldani a növekvő lakosság életfeltételeinek megteremtését (élelmezés, lakhatás, oktatás, egészségügy), a megfelelő intézményi- és infrastrukturális feltételek kialakítását. 

Mára a problémák ellenére azt látni, hogy az 1940-es évek végén a 70 különböző országból érkezett menekülttömeg társadalmi felemelkedésének vízióját, a cionista álmot sikerült megvalósítani.

Az 1950-es nemzeti fejlesztési tervben kijelölt körzeti központok (fejlesztési városok) több százezres városokká, fejlett infrastruktúrájú gazdasági központokká váltak. Például a tengerparti homokdűnék helyén felépült Asdód – a zömében mizrahi gyökerű egykori fejlesztési város – a tengerpart meghatározó településévé, a Közel-Kelet egyik legnagyobb kikötőjévé vált.

Az arab országokból és Iránból kiűzött zsidók emléknapja (november 30.) pedig beépült az izraeli emlékkultúrába, akárcsak a holokauszt és hősiesség emléknapja (niszán 27.), az elesett izraeli katonák és merényletekben meggyilkoltak emléknapja (ijár 4.), vagy Izrael állam függetlenségi napja (ijár 5.).

Izraelen kívül is egyre ismertebbé válik a november 30-i emléknap. A különböző gyökerekből táplálkozó nemzeti identitás ápolása, erősítése, valamint bátor vállalása más nemzetek számára – köztük nekünk magyaroknak is -  jó példát és ösztönzést jelenthet.

(A szerző történész)