A páros a kétségbeejtő helyzetben sms-es vészjelzést küldött a központba, ahonnan ki is küldték a kutató- és mentőcsapatokat, azonban eleinte nem találták őket a helikopterrel, ezért mindent el kellett követnie Mannersnek és Dvoraknak, hogy valahogy túléljék azt a hosszabb-rövidebb időt, amíg rájuk találnak.
Manners úgy emlékezett vissza a történésekre, hogy kétségbeesett, amikor látta a kötelet elszakadni.
„Néztem, ahogy a zsák lezuhan a hegyről, és azonnal tudtam, hogy mi következik.
Egyetlen biztonsági felszerelésünk sem maradt. Sátrunk sem volt. Nem volt tűzhelyünk, hogy megolvaszthassuk a havat a vízhez. Nem volt meleg ruhánk estére, sem jégcsákányaink vagy csuszásgátlóink az alaptáborba való visszavonuláshoz. És nem volt még csak fejlámpánk sem az éjszakai haladáshoz” – fogalmazott Manners.
Egy darabig az egyik sziklapárkányon húzták meg magukat, amikor havazni kezdett, és az egyetlen megmaradt hálózsákjukat közösen használták az első éjjel. „Hipotermiás (állapotban) voltam, állandóan remegtem, és az ételhiány miatt a testemnek nem volt elég energiája ahhoz, hogy melegen tartson” – folytatta. „Megpróbáltak megmenteni minket, de a körülmények brutálisak voltak (…). Rossz időjárás, köd, nagy magasság, és képtelenek voltak megtalálni minket, olyan hatalmas volt a hegyoldal.” Félelmetesek voltak a körülmények.
Társával ezért valósággal rettegtek, amikor megpróbáltak maguk leereszkedni a hegyről, hogy ne tétlenül várják a segítséget.
Miután a két nőnek sikerült leereszkednie a hegyoldalon és olvadó jéghez érkeztek, a palackjaikba vizet gyűjtöttek, ami nagy segítséget jelentett nekik a túléléshez. Még aznap délután viszont szembe kellett nézniük egy viharral, aztán pedig a második éjszaka elviselhetetlen fagyával, élelem nélkül. Nem is beszélve a lelki megpróbáltatásokról, amivel egy egy ilyen küzdelem járhat. „A helikopter ismét elrepült mellettünk, (de) nem látott minket. Összeomlottunk” – magyarázta Manners, hozzátéve, hogy: „Tudtuk, hogy meg kell próbálnunk (tovább) menni, mert a helikopter nem fog segíteni rajtunk.”
Ezért a második reggelen legyengült állapotban, de a lehető legnagyobb óvatossággal elkezdtek továbbereszkedni a hegyről. Ahogy aztán haladtak lefelé, észrevették, hogy egy csapat francia hegymászó közeledik feléjük - hegyimentők, akik közös barátaiktól hallottak a helyzetükről. A franciák megosztották velük a felszerelésüket, az élelmüket és a hálózsákjaikat, s felvették a kapcsolatot a helikopterrel, hogy pontosan megadják a mentés helyszínét.
„Sírtam a megkönnyebbüléstől, tudva, hogy így már talán túléljük”
– mondta.
(BBC / Hetek)