Távlati céljuk is ugyanaz volt: egy zsidómentes (Judenrein) világ megteremtése. Ahogy a Hamasz alapokmánya leszögezi: „Palesztina földje iszlám szent terület, amely a jövő mozlim nemzedékeinek lett szentelve az Ítélet Napjáig. Egyetlen darabját sem szabad feladni”. Ahogy a naci halálosztagokat, úgy a Hamasz zöldkendős különítményeseit sem érdekelte, hogy egy zsidó visel-e kipát, vagy sem, cionista kibucban lakik vagy Tel-Avivban, egyhetes csecsemő vagy öreg nagymama. Embergyilkos céljuk egy volt: minden zsidó életet kiirtani, az átmenetileg éleben hagyottakat pedig megalázni és rettegésben tartani.
Soha többé!
– mondta a világ egyakarattal a nácik (és európai szövetségeseik) által elkövetett gonoszságra. Soha többé! – vártuk a kiállást az iszlám Einsatzgruppék aljas mészárlásával szemben.
Voltak – sokan – akik ezt meg is tették: neves politikusok és együttérző civilek egyaránt. Felemelő volt látni az Eiffel-torony előtt a Hatikvát éneklő tömeget, az izraeli zászlóba öltözött pozsonyi várat és a budapesti Andrássy utat. Reményt keltőek a szolidaritási gyűlések világszerte, jelzik, hogy a morális tisztánlátás nem tűnt el az évtizedek alatt.
Látunk azonban egy másik kezet is, amely nem az áldozatok felé van kinyújtva, hanem a gyilkosokat dicsőíti. Gázában, Nabluszban, Teheránban már az ikertornyok pusztulását is tánccal és cukorkaosztogatással ünnepelték, de 2001-ben még nem láttunk az al-Kaidát ünneplő tömegeket London, New York vagy Berlin utcáin.
2023-ban azonban még el sem temették, sőt meg sem számlálták a Hamasz bevetési osztagok halottait, de a világ egy része már az áldozatokat szidalmazza és a gyilkosokat ünnepli, és távolról sem csak a muszlim világban.
„Szabad Palesztinát” – skandálják tömegek a nyugati világ számos nagyvárosában. Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa egy perces néma csenddel emlékezett „a kioltott ártatlan életekre a megszállt Palesztinában és másutt”. Az európai baloldali pártok sorban állnak ki az „izraeli apartheid és megszállás” ellen, és a zsidó államot teszik felelőssé a halomra gyilkolt zsidókért.
„Az erőszak és halál Izraelben és Palesztinában a megszállás és az apartheid gyümölcse” – mondta a spanyol baloldali kormánykoalícióban résztvevő Podemos. Párizsban a szélsőbalos La France Insoumise a „palesztin erők fegyveres offenzívájának” minősítette a terrorhadjáratot, aminek a kiváltó oka „az izraeli megszálló politika erősödése”. Görögországban Janisz Varufakisz pénzügyminiszter Gázát „a világ legnagyobb szabadtéri börtönének”, Izraelt pedig „apartheid államnak” nevezte, miután a gázai halálosztagok közel 1000 izraelit lemészároltak.
A brit Munkáspárt volt elnöke, Jeremy Corbyn – aki egykor „barátainak” nevezte a Hamaszt – nem volt hajlandó elítélni a palesztin terrort.
Az északír Sinn Fein – meglehet a saját terrorista múltja iránti nosztalgiából is – a „Szabad Palesztinát” ünnepelte a zsidók lemészárlásának hírére.
A gyalázatos sort hosszan lehetne folytatni. Egyet azonban különösen itt, Európában nem szabad elfeledni azoknak, akik örömmel, megelégedéssel vagy akár csak hallott szlogenek ismételgetésével a gyilkosok mellé állnak: a zsidó áldozatok vére a kezükhöz tapad. Akár Babij-Jarban, akár akár a Be’eri kibucban ontották ki.
(Hetek)