Ez egy véleménycikk.

Újra itt vannak az irodalomórák. Azonnal a könyvekkel kezdtem én is: „Mit olvastál a nyáron? Kötelezőkkel hogy állsz?” Tudom, hogy a szó hallatán azonnal beindul a védekező mechanizmus és bezáródik a diákok füle.

Nagyszerű, hogy megint van valami, ami kötelező, és őket meg sem kérdeztek róla. A tanárok megint kiadnak egy feladatot, nekik pedig gondolkodás nélkül meg kell csinálni. Nem nagy élvezet.

Egyébként pont erről szól az Antigoné is. Volt egy parancs, és csak azért kellett engedelmeskedni, mert a király mondta. A felnőtt, a főnök. Az már más kérdés, hogy vajon igaza volt-e ennek a felnőttnek. Spoiler: nem volt. Csak az a baj, hogy mégsem lett jó vége a történetnek. Antigoné ugyanúgy büntetést szenvedett el, mint Kreón, a király.

De van egy másik sztori is erről, az Abigél. Ott mondjuk jó lett volna, ha a diákok hallgatnak a tanárra. Főleg egy olyan szituációban, amiben – be kell látni – a felnőttek jobban kiigazodtak, mint a diákok, a fiatalok. Nem volt szerencsés húzás a maguk feje után menni, jobb lett volna, ha Gina nem Kuncz Ferit követi, hanem szépen csendben megvárja édesapja üzenetét - aki nem azért korlátozta, mert meg akarta fosztani valami jótól, hanem mert szerette és meg akarta védeni.

Szinte hallom a reakciókat: „jó, de most nincs háború”. Ez igaz. De van más probléma. És a világot mégiscsak jobban ismerheti az, aki régebb óta benne él, nem? Legalábbis egy részét. Nyilván nem a PubG világát… 

Tudom, hogy az iskolai olvasmányoknak az lenne a célja, hogy megszeressék a fiatalok az olvasást. Az is igaz, hogy amiket kötelező olvasni és tanulni, annak egy része nem igazán való tinédzserek kezébe. Nehéz olvasni, vontatott, néha azt sem tudjuk mikor és hol játszódik.

De senki ne mondja, hogy nem szólnak olyan dolgokról is, ami tényleg ezt a korosztályt érinti! Csokonai Dorottya című drámája micsoda, ha nem Beyoncé: Single Ladies című számának hosszabb, magyar változata?! Vagy hogy Julien Sorel története a Vörös és feketéből az örök kérdést feszegeti: mi leszek, ha nagy leszek? Milyen pályát válasszak? Hogyan jutok el oda? Jó leszek benne? Ezek a kérdések Julien fejében is ott kattogtak. Igaz, hogy a módszereit határozottan elítéljük, de legalább a hibáit sem nekünk kellett elkövetni, hogy belássuk: ebből a fajta törtetésből csak kára származik az embernek.

Jól ismerem a vádakat: „mind elavult, unalmas, egyáltalán nem lehet ezeket a könyveket élvezni!”

Erre azt válaszolnám, hogy nyilván nem egy kategória a TikTok videókkal, ám ezekben is nagyon jól el lehet bennük merülni! Egy videó sem ad olyan élményt, mint a könyv. Az ember ott hagyja félbe, ahol akarja és úgy képzeli el, ahogy neki tetszik. Persze, ebből a világból ilyenkor kimaradnak a haverok vagy a barátok – egyedül maradunk -, de egyébként egy baráti társaságban sem árt, ha a tagjai nem csak egy 15 elemből álló szókincset használnak felváltva. Egyetemen, munkahelyen, párkapcsolatban nem feltétlenül ez az a szókincs, amit hosszútávon értékelnek. Az olvasmányok ebben is segíthetnek: észrevétlenül épül be a sok fogalom, ami aztán használatkor kiváltja a hallgatóság elismerését. 

Sokan az oktatás szemére hányják: nem elméleti tudásra van szükségük, amit egy könyv vagy a tananyag ad, sokkal inkább a mindennapokban használható gyakorlati tanácsokra - amire aztán lehet támaszkodni a nagybetűs Életben. Ez való igaz – de csak félig-meddig.

Az iskolai rendszer gyakran tényleg túlkapásokba esik ezen a területen: elhanyagolja a pragmatizmust, tudást kínál megoldások helyett. Megtanítja a szinesztézia fogalmát, ellenben sosem tanítja meg, hogy kell kitölteni egy befizetendő csekket, vagy hogy működik az online bankfiókunk. Fejből kell tudni, Petőfi mikor élt, de arról nem kapunk információt, hol lehet útlevelet csináltatni. Megértem, hogy ez nem tetszik. Nekem se.

De amit a kötelezőkből tanulhat az ember, az is az élet része. 

Anyegin példája megmutatja, milyen egy cél nélküli élet, és hogyan lehet elveszíteni igaz barátokat csak azért, mert valaki önző és nemtörődöm.

Ivan Iljics élete – és halála – jól reprezentálja, miért nem szabad a sémákba kötelező jelleggel beleilleszkedni (jobb inkább megkérdőjelezni ezeket), és szabad akaratból dönteni azokról a fontos kérdésekről: mit szeretne az ember elérni az életében. A történetből még azt is megtudjuk, hogy az egyik legnemesebb cselekedet olyan személynek segítséget nyújtani, aki azt nem tudja viszonozni. 

A párizsi Notre-Dame-ból kiderül, hogy nem feltétlenül az a jó ember, aki tekintélyes, és nem segítünk azzal, ha eltussoljuk mások hibáját, bűnét. Bár ma a látszat azt mutatja: az a jó, aki szép, és akkor kívánatos egy élet, ha tökéletes – hisz ezt mutatja az Instagram összes képe –, mégis, az is lehet igaz barát és segítség a bajban, aki nem jár Gucciban és nincs húszezer felett a követőinek a száma. 

Ha rajtam múlna, Az ember tragédiáját kétszer annyi idő alatt vennénk át, mint amennyire lehetőségünk van. Akkor még részletesebben beszélhetnénk arról, mit jelent lelkesedni, küzdeni valamiért - vagy vitázhatnánk arról, mi a fontosabb az ember életében: a tudomány avagy a művészet.

Ha rajtam múlna, sokkal részletesebben megvizsgálnánk Móricz Zsigmond Rokonok című regényének szereplőit, jellemeit, változásait, hogy elrettentő példaként álljon előttünk: mennyire meg tudja megszédíteni az embert a hatalom és a pénz, ha nem vigyáz. 

Nos, ezek mind az életről szólnak. Az meg ugye már mindenkit érdekel.

Tudom, hogy a legtöbben azt hiszik, a kötelező olvasmányok csak az iskolában fontosak, de jó lenne, ha felnőttként nem csak jó-rossz emlék lenne ez a sok regény, elbeszélés, hanem az élet mindennapjainak eleven része. Amihez nyúlni lehet, ha tanácsra, ötletre éhezünk. 

Azt mondta Pála Károly – egy másik irodalomtanár – nem is olyan régen, mikor arról volt szó, hogy lazítsák az olvasmányok mennyiségét, minőségét:

„félek attól, hogy az úgynevezett magas irodalom száműzésével vagy akárcsak háttérbe szorításával mi magunk is egyengetjük az utat Bradbury (a Fahrenheit 451 című 1958-as regény írója) könyv nélküli világa felé.”

Ettől én is félek. Egyébként a Fahrenheit 451 nagyon jó kisregény, hamar végig lehet olvasni. Csak neki kell kezdeni - biztosan tetszeni fog. Ebben többek között arra is fény derül, miért lenne olyan rettenetes, ha nem olvasna senki könyveket. 

Szóval kérem a kedves diák olvasókat: ne hárítsák el zsigerből az irodalmi alkotásokat, ami az iskolában eléjük kerül. Hátha találnak benne valami érdekeset és mégsem unják halálra az egészet, mint ahogy azt elsőre gondolnák. Ha más nem, nevetnek egy jót, mint ahogy Dürrenmatt: Fizikusok című drámáján lehet. Hadd idézzek innen zárásként:

„Odakint a szabadságban a gondolataink robbanóanyagok.”

Kívánom, hogy ilyen nagyszerű gondolatok szülessenek meg az olvasó fejében is. 

(A szerző magyar nyelv- és irodalomtanár)