A Hetek választási hírfolyamát ide kattintva érhetik el.

Az európai parlamenti választások egyik fő tétje egy jobboldali egységfront létrehozásának lehetősége. Ez áttételesen azt is jelentené Európa számára, hogy véget ér a „cordon sanitaire” korszaka. (A politikatudományi az egyébként egészségügyi határzárat jelentő kifejezéssel írják le a centrista pártok közötti megállapodásokat, amelyek tiltják a szélsőséges tömörülésekkel való együttműködést. A kifejezést először Belgiumban használták, ahol a 1989-ben kizárták a nacionalista Vlaams Blokot a kormányalakításból, nehogy „megfertőződjön” a politikai rendszer a szélsőjobboldali pártok ideológiájával.)

Miután a kontinens északi, déli és keleti részén egyre több országban jobboldali kormány került hatalomra (Olaszország, Finnország, Szlovákia, Csehország és Magyarország), Hollandiában Geert Wilders Szabadságpártjának koalíciós részvételével egy nyugat-európai állam is megdöntötte a tabut. Most pedig az európai parlamenti választások előtt úgy tűnik, a jobboldal előretörése elérte az európai politikai szintet is.

Felmérések szerint Ausztriában, Belgiumban, Csehországban, Franciaországban, Magyarországon, Olaszországban, Lengyelországban és Szlovákiában ilyen jelöltek vannak az élen.

A jobboldali (vagy ahogy a főáramú sajtó szereti nevezni őket: „szélsőjobboldali”) pártok befolyása attól függ, hogy egységes tömbként tudnak-e együttműködni a parlamentben. Az olasz Giorgia Meloni Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) és a francia Marine Le Pen Identitás és Demokrácia (ID) csoportjának egyesülése a jobboldalt olyan erővé tenné, amely meghatározhatná Európa napirendjét.

Mérséklődő olaszok és franciák, elszigetelődő AfD

Le Pen a Corriere della Sera olasz napilapban intézett felhívást Melonihoz az együttműködésre. „Eljött a pillanat – mondta –, hogy egyesüljünk. Nem szabad kihagynunk ezt a lehetőséget.”

Le Pen egy ideje egyébként is mérsékeltebb imázs kialakítására törekszik. Ennek egyik jeleként kizárta a német AfD-t az ID európai parlamenti képviselőcsoportjából. Közvetlen okot a lépésre egy interjú szolgáltatott, amelyet vezető EP-jelöltjük, Maximilian Krah adott a La Repubblica olasz lapnak. Ebben kijelentette, hogy nem mindenki vonható felelősségre erkölcsileg azért a döntéséért, hogy annak idején belépett a náci SS-be, utalva Günter Grass német regényíróra, aki élete végén elismerte, hogy tinédzserként tagja volt a szervezetnek.

Le Pen kihasználta az alkalmat, hogy megszabaduljon az egyre jobban elszigetelődő AfD-től. Krah kijelentéseit követően az ID képviselőcsoportja a brüsszeli AfD mind a kilenc képviselőjét kirúgta soraiból.

Az AfD képviselőinek kizárása egyelőre csak szimbolikus, hiszen az EU Parlament csak a június 6-9. közötti választások után ül össze, és ezután alakulhatnak újra a képviselőcsoportok. Az azonban több mint kérdéses, hogy a német képviselőcsoport ezután talál-e új frakciópartnereket.

Marine Le Pen pedig egyszerre két vasat tart a tűzben. Pártja, a Rassemblement National (RN) évek óta próbálja megszólítani a többségi szavazókat, és elhatárolódni szélsőjobboldali múltjától. Előrejelzések szerint az EP-választáson a francia szavazatok harmadát szerezheti meg.

Eközben Le Pen már határozottan a következő, 2027-es francia elnökválasztás felé is navigál; ez lesz a negyedik próbálkozása, hogy a legmagasabb állami hivatalba kerüljön.

A sikerhez elengedhetetlennek tartja, hogy elfogadottá váljon a mainstream jobboldalon. Ezért az AfD elvesztése, bár számszerűen csökkentette az EP-ben frakciójának erejét, Le Pen előtt ajtókat nyithat meg; lehetővé teszi, hogy kilépjen a cordon sanitaire mögül.

A Melonival való együttműködés tehát kettős győzelem lehet Le Pen számára. Felépíthetnének egy befolyásos szavazótömböt, és az RN-t a közvélemény szemében jobban beilleszthetik a fősodorba.

Le Pen szerint Melonival „a lényeges kérdésekben” egyetértenek, ami igaz például a nemzeti szuverenitás kapcsán, de Ukrajna esetében nem, a francia politikus ugyanis ellenzi az EU-ba igyekvő közép-európai ország támogatását. Frakcióikon belül nagy különbségek vannak továbbá az azonos neműek házassága és a gazdaságpolitika tekintetében is.

Meloni nem zárta ki, hogy elfogadja Le Pen ajánlatát. A Rai TV-nek adott interjújában azt mondta, hogy nincs semmiféle „vörös vonala” az új európai parlament más politikai erőivel való potenciális szövetségeket illetően, mivel őt magát is „egész életén át a vállalhatatlan kategóriába sorolták”. Hangsúlyozta: „A fő célom az, hogy alternatív többséget alakítsak ki az elmúlt években uralkodó többséghez képest. Egy jobbközép többséget, amely a baloldalt ellenzékbe juttatja Európában.”

Von der Leyen és Meloni lehet az új középerő

Ugyanakkor Ursula von der Leyen, a jobbközép Európai Néppárt (EPP) képviselője is Giorgia Meloni támogatására pályázik, hogy megszerezze második mandátumát az Európai Bizottság élén.

A kampány során von der Leyen világossá tette, hogy úgy érzi, Meloni maga mögött hagyta euroszkeptikus múltját, és bizonyította EU- és Ukrajna-párti álláspontját azóta, hogy 2022-ben hatalomra került Olaszországban, és pártja hiteles partnerré vált Brüsszelben. Az olasz kormányfő ugyanis még 2021-ben,

az Io sono Giorgia („Giorgia vagyok”) című önéletrajzában is „technokraták és bankárok játszóterének” nevezte Brüsszelt,

és azt írta, hogy az a „hamis Európa”, amelyet az EU közös intézményei testesítenek meg, „utópisztikus és potenciálisan zsarnoki”.

Meloni azonban 2022-ben, amikor átvette a vezetést az olasz választási kampányban, teljesen felhagyott az EU-ellenes retorikával. Amikor októberben a parlament elé terjesztette kormánya programjának irányvonalait, nem hagyott kétséget afelől, hogy kormánya alatt Olaszország továbbra is szilárdan Ukrajna oldalán fog állni. Erre azért volt szükség, mert ugyan pártja, a Fratelli d’Italia egyértelműen Oroszország ellen foglalt állást a konfliktus kezdete óta, két kisebb koalíciós partnere, a Silvio Berlusconi-féle Forza Italia és Matteo Salvini vezette Lega Vlagyimir Putyin orosz elnököt támogatta.

Meloni a menekültpolitika kérdésben is megtalálta a hangot von der Leyennel. Kormánya Albániával két olasz menekülttábor albán földön történő létrehozásáról tárgyalt, amiről a Bizottság elnöke azt nyilatkozta, hogy ez „minta” Európa számára.

Ursula von der Leyennek mindenesetre nagyon jól jönne Meloni támogatása, ezért ő és Néppártja világossá tették, hogy nyitottak az ECR-rel való egyesülésre. Három feltételük az Ukrajna, a jogállamiság és Európa melletti kiállás (ez utóbbi azt jelenti, hogy az EU-n belül nem csökkennek a hatáskörök). Meloni számára ez működőképes felállás.

Ebben a konstellációban viszont Marine Le Pen úgy jelenik meg, mint Meloni B terve.

A Politico című lap felvetette a kérdést, hogy „ha Meloninak választania kell a kettő között, melyik lenne az erősebb? Le Pen politikai vonzereje vagy a Bizottság elnökének hatalma és milliárdjai?” De a hatalom és a pénz mellett egy harmadik tényező is szerepet játszik: a presztízs. Von der Leyen nyilvános barátsága növelte Meloni hírnevét mint komoly európai vezető, és Olaszországot komolyabb szerephez juttatja. „Nem tudom, hogy Olaszország valaha is olyan központi szerepet játszott, mint ma” – nyilatkozta Meloni.

Egyes elemzők szerint az olasz miniszterelnöknek választania kell von der Leyen és Le Pen között. „Meloni két kinyújtott kezet lát (...) az egyik Le Pené, a másik von der Leyené. Meloni csak az egyiket tudja elfogadni” – mondta Nicolai von Ondarza politológus. Von der Leyen feketelistára tette Le Pen RN-jét Oroszországgal rokonszenvező álláspontja miatt, és a pártot „Putyin bábjainak” minősítette. Ez azt jelenti, hogy a Le Penhez való közeledés felszámolhatja Meloni lehetőségét, hogy nagyobb befolyást gyakoroljon Brüsszelben. Von Ondarza azt mondja, hogy ha Meloni elfogadja von der Leyen támogatását, akkor nincs más választása, mint „Le Pent, Orbánt és társaikat távoltartással kezelni”.

De a Bruegel közgazdasági agytröszt munkatársa, Francesco Nicoli azt mondta az Euronews-nak, hogy

„ez a két lehetőség (Le Pen és von der Leyen) valójában nem feltétlenül zárja ki egymást”.

Nicoli szerint lehetséges, hogy Meloni összefogjon Le Pennel egy megerősített szélsőjobboldali csoport létrehozása érdekében az Európai Parlamentben, és a csoport egyes részei „támogatást nyújtanak” a von der Leyen vezette koalíciónak. „Még ha létrehoznak is egy közös csoportot, ez nem jelenti azt, hogy a közös csoport ezután következetesen szavaz” – magyarázta kutató. Hozzátette: a szélsőjobboldali szupercsoport akár azután is megalakulhat, hogy a parlament megszavazza a Bizottság következő elnökét, így az éllovas von der Leyen számíthatna hagyományos centrista és baloldali képviselőinek támogatására, éppúgy, mint Meloni jobboldali képviselőire.

A Meloni-féle koalíciós kilátást persze nem fogadják jól Brüsszelben. A baloldaliak, a zöldek, a szociáldemokraták, és a liberálisok is óva intenek a jobboldali szövetségtől. Hazai pályán Olaf Scholz kancellár, aki a balközéppel és liberálisokkal háromoldalú koalíciós kormányt vezet Németországban, pénteken figyelmeztette von der Leyent, hogy ne támaszkodjon „szélsőjobboldali partnerekre” új bizottsága megalakításakor. Május elején von der Leyen hagyományos szövetségesei – a balközép szocialisták és demokraták (S&D), a liberális Új Európa frakció és a Zöldek – közösen írták alá azt a nyilatkozatot, amelyben megfogadták, hogy soha nem fognak „semmilyen szinten” összefogni a szélsőjobboldallal. Felszólították a Bizottság elnökét, hogy „határozottan utasítson el minden normalizálást, együttműködést vagy szövetséget a szélsőjobboldali és radikális pártokkal”.

Von der Leyen mérlege

Ursula von der Leyen olyan transzformációs politikák élén állt, mint az európai zöld megállapodás és a COVID-19 helyreállítási alap. De vajon ronthatja-e az öröksége az újraválasztási esélyeit?

Az Európai Unió leghatalmasabb intézményének élén olyan módon alakította a blokk politikáját, ami elképzelhetetlen lett volna, amikor a képviselők 2019-ben borotvavékony fölénnyel megválasztották.

Mandátuma a klímaváltozás első számú napirendi ponttá való emelésével indult. Az európai zöld megállapodást „ember a Holdon” pillanatként értékelték. A Green Deal azt a kötelező érvényű ambíciót fogalmazta meg, hogy a blokkot 2050-re klímasemlegessé kell tenni, ami visszafordíthatatlan váltás a szén- és acélközösségre visszavezethető határok nélküli egységes piac felé. Már kérdés, hogy a Bizottság elnöke az elmúlt időszakban a jobboldal támogatását kereső gesztusként, a gazdatüntetések nyomán a Green Deal számos elemét visszavonta.

Nem sokkal ezután válságok sorozata kezdődött, amelyek némelyike ​​a mai napig tart. Kevesebb mint 100 napja volt hivatalban, amikor a WHO globális világjárványt hirdetett. Újraválasztását bejelentő beszédében természetesen ezzel kapcsolatban nem említette a Pfizergate-t, holott az Európai Ügyészség nyomoz ellene és uniós hatósága ellen a Pfizer amerikai gyógyszergyártó cég milliárd dolláros oltóanyag-beszerzése miatt. A koronavírus-járvány csúcspontján, az Európai Unió legnagyobb vakcinaüzletének előkészítésekor von der Leyen és a Pfizer főnöke, Albert Bourla állítólag sms-eket váltottak. Az Európai Bizottság mindeddig nem volt hajlandó felfedni a szöveges üzenetek tartalmát, sőt még csak meg sem erősítette azok létezését. A Politico év végén mutatta be, hogy legalább 4 milliárd euró értékű vakcina felesleges volt. A Pfizerrel kötött vakcinaszerződést pedig azóta újratárgyalták.

A járványt az illegális migráció növekedése, Ukrajna orosz inváziója, az energiaellátás megszakadása, rekordszintű infláció és átfogó gazdasági lassulás követte. Von der Leyen ezeket a válságokat az európai integráció megerősítése és elmélyítése érdekében használta fel.

Amikor Vlagyimir Putyin engedélyt adott Ukrajna megszállására, von der Leyen terveket javasolt az EU leválására az orosz fosszilis tüzelőanyagokról – ezt a költséges lépést évtizedek óta tabunak tartották – és a megújuló energiaforrások alkalmazásának drasztikus felgyorsítására. Ennek eredményeként a blokk orosz gázfüggősége a 2021-es 45%-ról 2023-ra 15%-ra esett. Eközben a tengeri olaj- és szénimport nullára zuhant.

Az elnök ezután a háborút a bővítési terv újraélesztése érdekében használta fel, és a reformok befejezése érdekében csatlakozási tárgyalások megkezdését javasolta Ukrajnával, Moldovával és Bosznia-Hercegovinával.

A migrációval kapcsolatban kipróbálatlan és ellentmondásos módszerrel próbált megállapodásokat kötni többek között Tunéziával és Mauritániával. De Von der Leyen nevéhez fűződik az új EU-s digitalizációs szabályozás is.

A nemzetközi sajtó mindezt rendkívül pozitív tudósításokkal jutalmazta például a New York Times-ban, a Guardianben, a Time Magazine-ban és a Forbes-ban, és két egymást követő évben a világ legbefolyásosabb nőjének választották.

A Bizottságon belül azonban nem aratott osztatlan sikert, hogy hajlamos a jogszabályok mikromenedzselésére és

csak egy nagyon válogatott, többségében német tanácsadói körrel szorosan egyeztetve meghozott döntésekre.

Erőteljes hatalmi ambíciókkal irányította az Európai Bizottságot, és centralizálni igyekezett az uniós döntéshozatali folyamatokat.

A Tanács és az elnök

Mint emlékezetes, legutóbb, a 2019-es európai parlamenti választáson Manfred Weber konzervatív csúcsjelölt és Frans Timmermans szociáldemokrata EU-biztos indult az EU élére. Azt mondták, a választás győztese lesz a Bizottság elnöke, de végül az úgynevezett csúcsjelölti eljárás megbukott, és Ursula von der Leyen lett a befutó, aki még a választáson sem indult.

A szabályok pedig egyszerűek: az EU mintegy 373 millió szavazásra jogosult polgára 720 képviselőt választ. Az új Parlament megalakulása után megválasztják a Bizottság új vezetését. Javaslattételi joga azonban nem a Parlamentnek van, hanem az állam- és kormányfők alkotta Európai Tanácsnak.

A következő EU Bizottságról tehát nem az európai parlamenti választáson, hanem a július 27-i és 28-i EU-csúcson születik döntés.

2019-ben Ursula von der Leyen mindössze kilencszavazatos többséggel biztosította be az Európai Bizottság elnöki posztját az Európai Parlamentben. A vasárnapi uniós választások után azonban a Politico szerint valószínűleg egy még ellenségesebb EP jóváhagyására lesz szüksége. Az Európai Tanácsban a 27 államfő és miniszterelnök minősített többségének támogatását, az Európai Parlamentben pedig a 720 képviselő közül legalább 361-nek a szavazatát kell megszereznie a folytatáshoz, ehhez azonban az Európai Néppárt mellett a liberálisok, a szocialisták, sőt még a Zöldek voksai is szükségesek.

A szociáldemokraták, a zöldek és a baloldal azonban már megfenyegették von der Leyent, hogy nem támogatják, ha összefog a jobboldallal. Ezekre az egyezkedésekre azonban a választóknak már nincs közvetlen befolyásuk. Még az is elképzelhető, hogy az állam- és kormányfők az EP-választás után úgy oldják fel a dilemmát, hogy találnak egy másik bizottsági elnökjelöltet Ursula von der Leyen helyett.