Több Húzós könyvet kiadtak már, de olyan könyv, ami az életrajzodat dolgozza fel, nem született. Mit szóltál a felkéréshez?

- Nem tudom, hogy jött az ötlet. Jött Pungor Andris, hogy van egy felkérése a Kossuth Kiadótól és az ATV vezérigazgatójától, Németh S. Szilárdtól, hogy írjon rólam egy könyvet. Én mondtam, hogy „hülyéskedsz”, nyilván… Miért kéne rólam könyvet írni? Számomra ez egészen furcsa dolog, hogy van rólam egy könyv. 
Könyvet arról írunk, aki már nincs, és elemezzük az életművét vagy arról, akinek nagyjából befejezett az életútja, és méltó rá. Az ember saját magára hadd ne gondoljon úgy, hogy méltó valamire…

Befejezettnek meg egyáltalán nem érzem az életutamat. Azt gondolom, hogy ezt a történetet az egyik fejezetnél félbehagytuk, és egyszer, ha valaki akarja, később folytatjuk. 

Milyen volt műsorvezetőként az interjúalany szerepében lenni? 

- Ez a folyamat sok beszélgetésről szólt, kevésbé kérdezz-felelekről.  Andris egy nagyon jó szerkezetet talált ki a könyvnek, ebből annyira nem derül ki, hogy sokszor órákat beszélgettünk az életemről. Nem is az volt a szokatlan, hogy műsorvezetőként kérdezve vagyok, hanem hogy visszagondolásra vagyok késztetve. Ma már tudom, miután elkészült a könyv, hogy mennyi érdekes történet meg érdemes személy maradt ki belőle, hány emberről nem beszéltem, akiről kellett volna vagy megérdemelte volna. Az ember, ha visszagondol a múltjára, olyan dolgok kerülnek a felszínre, amiről azt gondolta, hogy már nincs is. 

Nem volt furcsa a történetmesélések során minden lapot kiteríteni a múltadból?

- Nem terítünk ki minden lapot! 

Azért mégis azt olvassa most a fél ország, hogy mekkora pofonokat kaptál az édesapádtól gyerekként. 

- Igen, de ennyi idő távlatából már nem azzal az indulattal emlékszem ezekre – mint amilyen indulatot akkor kiváltott belőlem –, hanem szeretettel. Ez egy nagyon nagy különbség, hogy amit akkor megéltünk, és ahogy megéltük, azok átértékelődnek. Volt, hogy engem kirúgtak a Népsport szerkesztőségéből egy cikk miatt.

Emlékszem, hogy állok a gangon - felnőtt férfiként tekintve az akkori 24 éves önmagamra -, ehhez képest állok a körfolyosón a szerkesztőségi házban, és zokogok. Ma már tudom, ha az nem történik meg velem, teljesen más az utam, biztos, hogy nem ülnénk most itt egy interjú keretében.

Könnyen lehet, hogy kint lettem volna Moszkvában a magyar válogatott meccset tudósítani - de az egy egészen más élet lett volna, mint amit most élek. Ma már tudom, hogy nem volt okom sírni, mert akkor velem jó dolog történt. De ezt abban a helyzetben nem tudja még az ember.

A MAGYAR MÉDIAPIAC

Mikortól érezted úgy, hogy stabilizálódott a helyzeted a médiapiacon?

- A Danubiustól, egyértelmű. Pár hét alatt látszott, a magyar adás kezdetétől, hogy az egy szakmai forradalom, amit ott végzünk. Nem azért, mert mi annyira jók voltunk: hályogkovácsok voltunk, akkor tanultunk mindent élőben, de annyira új volt, amit csináltunk, és annyira éhes volt mindenki arra, amit csináltunk, hogy ez egy robbanásszerű sikert hozott. Nagyon-nagyon népszerűek voltunk.

Milyen kihívásokat látsz a rendszerváltás utáni magyar médiapiacon? Ma mivel kell szembenézni?

- Ma is ellehetetleníthetik valakinek a karrierjét, ha akarják – a szerkesztőségek feletti hirtelen hatalomátvételek ezt jól mutatják. Ezek a lépések általában nem egy konkrét személyt vesznek célba, inkább egy szerkesztőséget és vele egy véleménycsatornát. Az ATV-ben van egy műsorom, a Húzós. Nagyon szeretem. Legutóbbi adások egyikében Koltai Robi mondta, milyen érdekes, amikor ők Kaposváron, a ’80-as években megcsinálták a legendás kaposvári színházat Ascherrel, Zsámbékival és a többiekkel, akkor ők a szocialista rendszer kulturális ellenségei voltak. És milyen érdekes, hogy eltelt 30 év, és ugyanez a névsor ennek a mai rendszernek a kulturális ellensége lett. Lásd a Színművészeti Egyetemen zajló események okait. A szabadon gondolkodó színházat a mai hatalom sem érti és akarja. Ez a szakmánkra ugyanúgy igaz. Szembenézni a tükörrel akkor sem szerettek, ma sem szeretnek.

Azért ma már több a mozgástér, mint akkor volt.

- Hát az internet óriási lehetőség ebből a szempontból, és gyakorlatilag lefojthatatlan szabadság. Ha valaki élni akar a lehetőséggel, ott tud. De ez akkor is szűkített nyilvánosság. Nem gondolom, hogy a mai hatalom meg akarja fojtani a neki nem tetsző hangokat a médiában, csak kontrollálni akarják a folyamatokat, amik zajlanak. De ez minden hatalomnak legitimnek gondolt vágya. 

CSALÁD

A családi életedről is sokat meséltél a könyvedben. Említetted az előbb, hogy sok mindent visszaemlékezéskor rak össze az ember. Voltak-e esetleg olyan puzzle-darabok, amik a könyvkészítés kapcsán álltak össze benned?

- Arra jöttem rá, hogy a bibliai igazság nálam is jelen van: az ember hajlamos az apja életét újraélni - és itt nem feltétlenül a szakmai párhuzamra gondolok. Az én apám nagyon korán elvesztette a szüleit. Én is. Apu 24 éves volt, amikor szembesült azzal, hogy senkije nem maradt a családjából a második világháború végére, én meg 19 voltam, amikor Apu meghalt. Van két gyerekem egy előző kapcsolatomból, ahol nem voltam nős. Az én féltestvérem apám előző kapcsolatából van, ahol nem volt nős. Aztán lett apámnak egy nagyon szép, harmonikus házassága – velem együtt, az egy szem gyerekkel. Nekem több gyerekem van, és nekem is lett egy harmonikus házasságom. 

Ráadásul mindkét esetben jóval fiatalabb hölgyekkel kötöttétek össze az életeteket. 

- Az is igaz. Az én édesanyám Apunál 22 évvel fiatalabb, az én feleségem nálam 18 évvel fiatalabb. Amikor én megszülettem, akkor Apu volt 42, és amikor az én gyerekeim születtek a feleségemtől, én is a negyvenes éveimben jártam. Ezt eddig soha nem gondoltam végig, tudod? Soha. Ezek mind a könyv kapcsán álltak össze.

Mit indított el benned ez a felismerés?

- Azt remélem, hogy ahogy Apu élete végül nem romlott el, úgy az enyém se fog – a girbegurbák után sem. Mindenesetre azon elgondolkoztam, hogyan hatunk az utánunk jövő generációra: az, amit látunk, vagy amit nem is látunk, de valahogyan mégiscsak ott gomolyog. Én nem láttam Apu korábbi életét. Csak azt láttam az apámtól, amit velem élt.

De látod, hogy mégis megy a mintakövetés? Hát erről a Biblia hosszan beszél. 

IDENTITÁS

Úgy definiáltad magad a könyvben, hogy „magyar, keresztény és zsidó” az identitásod. Hogy jelennek meg ezek nálad a mindennapi életedben?

- Az, hogy keresztény vagyok, nyilvánvalóan megjelenik a mindennapi életemben. Az, hogy zsidó vagyok, megint apámhoz és az „eleimhez” köt. Egyrészt tartozom annyival, hogy hűséges vagyok az ő zsidó emlékükhöz, másrészt, amikor ráismertem arra, hogy én zsidó vagyok – mert ez nem volt otthon téma, mint ahogy az apám-féle generációban ezt a témát kerülték a második világháborús tapasztalatok, gyötrő emlékek miatt –, onnantól evidencia volt számomra, hogy oda tartozom. Még akkor is, ha sem a hitem, sem a vallásom nem köt oda, csak a származásom. Az meg, hogy magyar vagyok, nem kérdés, engem magyarnak nevelt az apám anyám, evidencia, hogy ez egy erős identitás számomra. 

Hogyan definiálod magad számára a magyar identitást?

- Itt vagyok itthon, ez az én nyelvem, egyedül itt tudom elképzelni, hogy élek, miközben baromi jól érzem magam számtalan helyen a világon. Másrészt, nekem az is nagyon fontos, hogy a gyerekeim szépen beszéljenek magyarul. Ismerjék a nyelvet, ismerjék a kultúrát, jöjjenek velem színházba, filmet nézni, koncertre; ismerjék meg a magyar kultúrát, ami különlegessége a világnak – mint minden kevesek által beszélt nyelvhez kötődő kultúra. A kultúrában rengeteg dolog benne van: az erdélyi tájtól kezdve Ady Endréig, Székely Bertalantól kezdve a Lokomotív GT-ig számtalan minden, ami fontos. 

Volt már olyan, hogy a keresztény identitásod ütközött szakmai felkérésekkel vagy munkákkal?

- Konkrét témákkal inkább, de felkérésekkel nem. Azért az embernek, ha követik a pályáját, tudható – rólam is, másról is – hogy mi az, amire felkérhető, és mire nem. Olyan felkéréseket nem nagyon kapok, amik vállalhatatlanok bármilyen szempontból. 

TV-MŰSOROK

Van kedvenc műsorod vagy kedvenc beszélgetéseid, amelyek nagyon emlékezetesek maradtak? 

- Nagy kedvencem a Húzós, ezt már említettem. Televíziótörténeti kuriózum, hogy ennek az évtizednek hatszázegynéhány színészét, közéleti szereplőjét, politikusát gyűjtöttük eddig össze egy archívumban, akik az élettörténetükről mesélnek. Ez egy elképesztő archívum. Aztán ott az 500. Adomány az élettől egy ilyen vetélkedő. 

Élmény volt?

- Hihetetlen élmény volt. Briliáns agyú emberekkel álltam szemben, és az első adás után rá kellett jönnöm, hogy erre a műsorra nem lehet felkészülni: naponta körülbelül 1000 új kérdésre nem lehet felkészülni! Onnantól kezdve ugyanúgy játszottam, mint ők: fogalmam nem volt, hogy mi lesz a következő kérdés.

Olyan volt, mintha én is végigjátszanám az egészet, és közben lenyűgözve néztem, hogy aki velem szemben áll, tudja egyből a választ arra, aminél én még – némi túlzással – a kérdést sem értettem!

Amikor ilyennel találkozik az ember, azt mondja, hogy ezt érdemes csinálni. Nagyon remélem, lesz még folytatása ennek a műsornak. 

A MAGYAR NÉPLÉLEK

Az ATV-ben elég sokféle vendég megfordul. Rétegzi valamilyen módon a te világról kialakított képedet az, amit a pártpolitikai vagy különböző világnézetű emberekkel való beszélgetés ad?

- Az ismeretség, ami megköttetik, nyilván befolyásolja az ember véleményét arról a valakiről vagy valamiről. De alapvetően ugyanazt gondolom a világról, mint amikor idejöttem 10 évvel ezelőtt. Tehát olyan benyomások, hatások nem értek, ami miatt azt gondolom, hogy egy másik világot kell építenem magamnak. 

Tehát akkor inkább az emberekről alkotott véleményed változott a velük való találkozások során. 

- Persze. Leginkább olyan emberekkel találkozom, akik a nyilvánosság előtt mozognak, és az a kép, amit a nyilvánosság előtt belőlük látok, csak egy síkja annak, amik ők maguk.

Többször előfordult már, hogy politikusok, közéleti személyek az adás előtt nagyon őszintén beavattak az aktuális magánéleti dilemmáikba, elfogódott témákról beszélgettünk, aztán jön az adás, rögtön átkapcsoltak a szerepükbe, és kőkeményen ekézték az ellentétes politikai oldalt.

Ezt a váltást a nézők már nem látják, csak én. 

Németh S. Szilárd azt mondta rólad a könyvben, hogy azért vagy jó műsorvezető, mert érted a magyar néplelket. Mit kell tudni a magyar néplélekről? Milyen a magyar néplélek?

- Ezt a mondatot Szilárd fogalmazta meg, őt kéne megkérdezni, hogy pontosan mire gondolt… Hogy magyarázzam meg más gondolatát? Nem tudom, milyen a magyar néplélek. Azt tudom, hogy én mit képviselek ebben a műfajban, és ha ez találkozik a néplélekkel, akkor az jó.

Bárkivel is beszélgetek, az engem érdekel. Szokták kérdezni tőlem, hogy „nem unod, hogy huszonkettedszer ugyanaz a politikus érkezik a műsorodba?” És furcsa, mert nem. Minden egyes beszélgetés egy érdekes helyzet. Minden egyes téma egy érdekes felütés, amiben aztán meglátjuk, mire jutunk egymással. 

A Húzós könyveknek volt az a mottója, hogy „Engem tényleg érdekel”. Engem tényleg érdekelnek az emberek. Ez működtet igazából.

A könyvben Máté Pali, a SportTV főszerkesztője említ rólam 2-3 mondatot, amit kritikának szánt, de én nagyon büszke vagyok rá. Az volt számára furcsa a sportközvetítéseimben, hogy sokszor nem a meccsről beszélgettem a szakkommentátorral, hanem sztorizgattunk. Ha belegondolok, a Palinak ebben igaza van. Az is emiatt volt: mert miért mondjam ki huszonkettedszer azt a nevet, amit a néző úgyis lát a képernyőn, hogy kinél van a labda, és most tovább passzolja? De van egy jó történetünk egy ilyen helyzetről, meséljük már el! Szerintem ez az az attitűd, ami igazán én vagyok: nézzünk a dolgok mögé, nézzük meg az embert, beszéljünk az emberi történetekről.