Ruff Tibor teológus-filozófus első nyári elmélkedését itt olvashatják. 

Természetesen a választási kampányok idején a machiavellista PR-tanácsadóik matematikailag-statisztikailag-szociálpszichológiailag amúgy tényleg helyénvaló útmutatásai szerint cselekvő pártok és személyiségeik közös érdeke a társadalom megosztása, mivel így lehet a szavazatokat maximalizálni, s ezért kommunikációjukban szándékosan sarkosak és túlzóak minden oldalon, amelyik csak a hatalom közelébe szeretne kerülni, mára azonban ez a taktikai kommunikáció annyira sikeresnek mondható, hogy

megszűnt a társadalmi közép, a nemzetek és nagyobb közösségeik egyaránt megosztottak, a konstruktív vita helyét megmerevedett frontok, minden oldalon csúsztatásokkal vívott ideológiai háború lövészárkai vették át,

az egyes ügyek külön-külön történő objektív megítélésének (hiszen valójában emebben ennek az oldalnak, amabban meg amannak van igaza, így azonban a párthűség mindkét oldalon háttérbe szorulna, és ez nem érdekük) nyilvános lehetősége szinte megszűnt, és mindkét oldalon érzékelhetően megjelent a valódi gyűlölet is.

Az egyszerű népnek – melyhez magam is tartozónak vallom magam – vannak rétegei mindenhol, amelyeket ez a hasító erő még nem ért el, képesek békés eszmecserére, kiegyensúlyozott, árnyalt gondolkodásra és kompromisszumkész közösségi cselekvésre, azaz józanságra, de ez a réteg csak a hatalom, a pénz és a média farkasvilágától való távolsággal egyenes arányban látszik sűrűsödni, ahogy a hegycsúcsokon is sokkal ritkább a levegő, mint a völgyekben – a fiatalabb nemzedék, főleg

a meghatározó nagyvárosiak pedig a közösségi médiában folytatott életük miatt túlnyomórészt e médiabuborékokban tárolt, oxigénszegény hegyi levegő tartós károsultjai. 

A legtöbb, szerintem még normális ember annyit mindenesetre világosan láthat, hogy mindkét oldalon vannak igazságok és hazugságok vagy tévedések egyaránt. Eleve képtelenség, hogy az igazság ne valahol középtájt legyen. A másik meg, hogy

a gyűlölet egyszerűen unszimpatikus és taszító, hangulata rossz, bármelyik oldalon nyilvánuljon is meg.

Az LMBTQ- és gendervita, sőt általában a mai liberális-konzervatív viták hátterében filozófiailag (etikailag és jogfilozófiailag) a nyugati civilizáció egyén és közösség felfogásáról és viszonyáról alkotott különböző eszméinek, világnézeteinek, vagyis az individualizmusnak, a kollektivizmusnak és a perszonalizmusnak az összeütközése áll. A közhasználattal nagyjából összhangban individualizmusnak itt azt nevezem, amikor erkölcsileg és jogilag elsősorban az egyént védjük a közösség túlkapásaitól, akár a közösség rovására is (azaz az egyént a közösségnél magasabb értéknek tekintjük), kollektivizmusnak, amikor elsősorban a közösséget védjük az egyén túlkapásaitól, akár az egyén rovására is (azaz a közösséget magasabb értéknek tekintjük az egyénnél), perszonalizmusnak azt, amikor az egyén és közösség érdekeit egyenlőként, kiegyensúlyozottan vesszük figyelembe.

Érdekes geofilozófiai jelenség, hogy a szélsőséges kollektivizmustól a szélsőséges individualizmusig terjedő skála a térben az északi féltekén a Távol-Kelettől a Szilícium-völgyig és a Nyugati Partig, a nap mozgásával mutat korrelációt, az idő koordinátáján pedig a történelem hajnalával és úgy tűnik, alkonyával (érdekes áthallás ez „a nyugat alkonya” tautológiával is); ami pedig a perszonalizmust illeti, annak legmélyebb gyökérszála Jeruzsálemig nyúlik vissza, ami nagyjából középen van, éppen azon a törésvonalon, amely a Nyugat-Kelet között húzódik Északtól Délig: az inter mareumban, a nyugati és a keleti egyházrész, az EU és Oroszország-Törökország-Közel-Kelet között.

Mi is e határon lakunk, „kompország katonái”, ekként is talán a perszonalizmusra ítéltetve, ha nem akarunk pont itt kettészakadni.

Az LMBTQ+ és gendermozgalom a Távol-Nyugatról ered, a vele szembeni radikális ellenállás inkább a Keletet jellemzi.

A mozgalom eszmei alapját az egyént a közösségtől védő, egyetemes, alapvető és elidegeníthetetlen emberi jogok képezik, de a „közjó” fogalmának puszta említése is szitokszavak áradatát szabadítja el értelmes érvek helyett, ami etikailag jól mutatja a közösségi szempont alulértékelését – a Kelet pedig, hagyományait követve, akár diktatorikus eszközöktől sem retten vissza, hogy hagyományos közösségeit ezen egyéni jogérvényesítés várható hatásaitól megvédje, vagyis kollektivista választ ad az individualizmusra. Azaz

mindkét oldal kiegyensúlyozatlan és árnyalatlan.

Magyarország geofilozófiailag is arra lenne predesztinált ebben a helyzetében, hogy mindkét oldal igazát megtartva és hamisságát, szélsőségességét elvetve egy, a zsidó-keresztény perszonalizmus álláspontjáról kidolgozott közepet képviseljen a vitában, megőrizve e hagyományának eredeti józanságát és kiegyensúlyozottságát, és a nemzet mint egyik természetes közössége egységét is egyszersmind.

Az individualizmus eltávolodása a középtől részint felvilágosodáskori politikai filozófiájának, részben kapitalista gazdasági rendszerének köszönhető, mivel mindkettő abból indul ki, hogy az egyének szabad érdekérvényesítése egymás korlátozása révén („piaci verseny”, „államhatalmi ágak elválasztása”) végül valamiképp „igazságos” működéshez vezet akár az egyének közt etikailag, akár az államban politikailag, akár a szabad piacon gazdasági értelemben.

Ez az eszme az egyén boldogsághoz való elvitathatatlan jogának tartalmát elsősorban az egyén vágyainak, terveinek, akaratának és elképzeléseinek szabad megvalósítása biztosításában látja, azzal a korlátozással, hogy az nem sértheti más egyének ugyanehhez való ugyanilyen jogait.

Már ebből az alapelvből is kitűnik, hogy a közösség mint önérték, illetve egyáltalán mint önálló entitás fel sem merül ebben a gondolatban: a társadalom atomizált egyének ütközőterületeként van felfogva, amelynek minimalizált szabályait egyedül az egyének egyenrangú szabadságának elve határozza meg, a közösség csak egymást bizonyos mértékig korlátozó „sok egyént” jelent, nem önálló léttel is bíró szintézist, a puszta „sokaságon” („tömegen”) túl minden egyéb tulajdonságától elvonatkoztatva, azaz eredeti fogalmából kiüresítve.

A bűn etikai fogalma – amennyiben még létezik egyáltalán – ebben a felfogásban az, ami a szabad egyén szabad cselekvésekor a másik egyén egyenlő mértékű szabadságát korlátozza vagy sérti.

Minden közösségi norma – ami még egyáltalán megőrzendő – csakis ebből az egyetlen eszméből vezetendő itt le, amely azonban logikailag sem teljesen ekvivalens a szinte minden nagyobb civilizációban megfogalmazott Aranyszabállyal („azt tedd mással, amit szeretnéd, hogy veled tegyenek”), nem is meríti ki azt, és nem is vezethető le abból így önmagában, szükségszerűséggel. 

Filozófusok sokasága mutatta ki igen alaposan és részletesen, több oldalról, Marxtól, Kierkegaardtól és az egzisztencialistáktól fogva mindmáig, hogy a kapitalista piacgazdaság és a modern demokratikus állam milyen metafizikai-antropológiai mélységű változást eredményezett az ember mint olyan állapotában, létrehozván az elidegenedett individuum, azaz az atomizált egyén létformáját, gondolkodásmódját és magányosságtól sötét lelki-szellemi-metafizikai világát az önmagának mindemellett is fejlődést és nem hanyatlást tulajdonító nyugati civilizációban.

A jelenséget már csírájában, az 1840-es években először felismerő és azt forradalminak nevező konzervatív Kierkegaard a Vagy-vagy egyik fejezetében (Az antik tragikum visszfénye a modern tragédiában) az elidegenedett egyént komikusnak látja: „ami tulajdonképpen összetartja az államot, az felbomlott, de az ennek következtében kialakult elidegenedettség természetesen komikus, és a komikum ereje abban van, hogy a szubjektivitás mint puszta forma akarja magát érvényre juttatni. Minden izolált személyiség mindenkor és mindenütt nevetségessé válik azzal, hogy esetlegességét a történelmi fejlődés szükségszerűségével szemben érvényesíteni igyekszik.”  

A nyugati individualizmus Kierkegaardnál tökéletesen leírt természetrajzával és komikumával szemben a keleti kollektivizmus az egyén értékét szinte egyedül csak a közösség haszna szempontjából látja, az egyén etikáját mintegy utilitárius felfogásban teljes egészében erre építi.

A bűn itt az, ami közösségellenes, a közösség szabályait és hagyományos életrendjét megbontja.

Ennek legszélsőségesebb példája a legtávolabbi keleten lévő Japán hagyományos katonai etikája, amelyben az önfeláldozás és öngyilkosság mint állami fegyver (kamikaze, szamurájok) erkölcsileg elvárt és törvényileg is szankcionált kötelezettséggé volt téve; illetve a kínai konfucianizmus ennél kissé enyhébb, háromezer éves kollektivizmusa, amelyben a természetes közösségek (család, nagycsalád, klán, törzs, nemzet) harmóniájának és hagyományos életének, tekintélyi rendjének bármiféle megbontása bűnnek minősül, a nyilvánvaló zsarnokság megdöntésének esetét kivéve (nem beszélve most a Nyugatról importált kommunista ideológia szintén teljesen kollektivista etikájáról, amely erre ráépült az elmúlt hetven évben, illetve a mai kínai államkapitalizmusról, mely mindkettőt megörökölte).

De az oroszok esetében is világos, hogy a nép többsége hallgatólagosan támogatja Putyint annak egyértelműen zsarnoki lépései (politikai gyilkosságok) ellenére is, mert tradicionális életrendjének és közösségeinek védelmét látja ebben az egyéni szabadság tradícióellenes kitöréseitől (pl. LMBTQ+ és genderügyben), s ahogy valaki megfogalmazta: „a nép beárazta” az ilyen, számára inkább hasznos, mint káros diktátorokat.

A nép mindaddig realista, amíg hagyják.

Ezek világnézeti különbségek, s mint ilyenek nem összemérhetőek (inkommenzurábilis paradigmák), azaz egyik sem cáfolja a másikat, mivel egyszerűen gyökeresen más a kiindulópontjuk, a motiváltságuk.

Az individualizmus és a kollektivizmus elvi kibékítése és kiegyensúlyozása egyfajta dialektikusan alkalmazott perszonalizmusban lenne lehetséges.

Ennek elvi kiindulópontja lehet, hogy az egyén egyfelől nem a közösség puszta cserélhető csavarja etikailag, amely akkor jó, ha a közössége számára hasznos, különben pedig rossz; hanem önérték a maga megismételhetetlen egyediségében mint Isten képmása és mint egy külön világ („drágábbá teszem az embert a színaranynál”, „aki egy embert megment, olyan, mintha egy egész világot mentene meg”, s ezért „minden igaz embernek jogában áll azt mondani, hogy a világ értem lett teremtve”), ebben az egyediségében pótolhatatlan – viszont az individualizmussal szemben az egyén boldogulása nem abban áll, hogy minden vágyát, tervét, szándékát, akaratát és elgondolását megvalósíthatja, hanem abban, hogy szellemileg, lelkileg és testileg egyaránt gazdag és kielégítő életet él természetesen adott és sorsszerűen kapott közösségeiben (táguló körökben: család, nagycsalád, barátok, szomszédok, lakóhely, munkahely, egyház stb., nemzet, emberiség, természet).

Ezt a tapasztalat is alátámasztja: ha végigélt emberi sorsokat tanulmányozunk közelről, messze többségében látható, hogy a tartós, öregkorban is meglévő boldogságot nem az ifjúkori vágyak kiélése és a szubjektív tervek megvalósulása biztosította, ha valami biztosította, hanem az otthon kellemes és pihentető légköre jól működő családokban, nagycsaládokban, baráti társaságokban és különböző nagyobb közösségekben (falu, város stb.), a legalapvetőbb vérségi viszonyoktól (melyekben a szeretet a legelkötelezettebb, gondoljunk a valódi, jól működő házastársi és szülő-gyermek kapcsolatokra) az elvontabb emberi viszonyok felé haladva kifelé. Az elidegenedett individuum ezen közösségek híján a tömegben is magányra, s ennek révén boldogtalanságra van ítélve, függetlenül attól, hogy vágyait mind teljesítheti.

E mély világnézeti különbségek alapszavaink különböző értelmezéseit is magukban hordozzák.

A kollektivizmusban a szeretet etikai fogalma kimerül a közösségnek való alárendelődés követelményének gyakorlati teljesítésében, és nincs sok érzelmi dimenziója, míg az individualizmus szentimentális módon felmagasztalja a szeretetben az érzelmi tényezőt, de megszünteti az életre szóló elkötelezettség, a saját közösségeinkhez való hűség nem érzelmi alapon nyugvó követelményét: „addig maradok veled, amíg az mindkettőnknek jólesik”, s ezzel felbontja valamennyi tartós közösségi létforma alapjait – itt a közösség már csak a kierkegaardi értelemben vett társulást jelenti, ad hoc szerveződéseket különböző szabadon választott – azaz esetleges, ideiglenes, váltogatható, szubjektív és általában absztrakt, elvi – célokra. Mindkét szélsőségben kiüresedik a szeretet eszméje annak eredeti, isteni tartalmából, és emésztő tűzből kellemesen vagy kellemetlenül langyos lábvízzé hűl, ennek fogyasztása pedig boldogtalansághoz vezet a magánéletben.

Az ember ugyanis lényegénél fogva közösségi lény is, valamint természeti lény is, e szavak metafizikai értelmében is.

Ha az ember fogalmát annyira absztraháljuk, hogy pusztán spirituális vagy elvi-etikai lényként fogjuk fel, akkor elszakadunk a valóságtól, hiszen az is azt bizonyítja, hogy az emberek a tartós boldogságukat leginkább a jól működő természetes – azaz vérségi és másként adott – közösségeikben tudják megtalálni: szerelemben, (jó) házasságban, (jól működő) családban szüleikkel, gyermekeikkel, nagycsaládokban nagyszüleikkel, unokáikkal, unokatestvéreikkel, nagybátyjaikkal és nagynénjeikkel, baráti társaságaikban, s tovább haladva kifelé: szomszédaikkal, munka-, játszó-, klub- és sporttársaikkal, falu-, kerület- és városlakótársaikkal (immáron mindenféle kulturális és egyéb terekben is egyre inkább), nemzetükkel (közös anyanyelv, kultúra, haza és történelem), civilizációjukkal; végül legtágabb értelemben az emberiséggel, sőt a természettel való közösségvállalásban.

Egy természetes szemléletmódban a világon sehol nem látják boldognak azt, aki saját családja, barátai, lakóközössége, népe stb. elől menekülve, ezeket a kapcsolatait megszakítva vagy ezekből kiűzötten él, még akkor sem, ha egyébként sikeres az esetleges társulásaiban megvalósított projektjeiben – ilyesmit legfeljebb a média hazugsága által tudnak eladni boldogságként az élettapasztalattal nem rendelkezőknek némely ebből élő, súlyosan sérült nárcisztikus sztárok és ideológusaik.

Így a perszonalizmus a jól működő közösséget éppoly értéknek tekinti, mint az egyént, hiszen utóbbi boldogságát csak az előbbi biztosítja. A közösség nemcsak egyének sokasága, hanem önálló léttel is bíró szintézis. Mivel az ember fogalma nemcsak közösségi lény voltától nem absztrahálható, de természeti lény mivoltától sem, magától értetődően adódik, hogy a természetes közösségek – amelyek legalapvetőbbjei pedig a vérségi közösségek, azaz a család különböző szintjei – védelme mind etikailag, mind jogfilozófiailag, végül pedig konkrétan jogilag is érthető és indokolt az egyének szabadságának kiteljesítése mellett, akár ez utóbbit arányos és szükséges mértékben korlátozó tényezőként is.

Ezen közösségek ugyanis kizárólag bizonyos belső normarendszerek megőrzésével funkcionálhatnak jól – ebbe beleértve, hogy az egyének boldogulása szempontjából is jól –, ez szintén egyetemes emberi tapasztalat. Egyszerűen szólva,

ahol a lopást, hazugságot, pletykát, rágalmazást, házasságtörést, árulást stb. stb. sem jogilag, sem etikailag nem korlátozzák, nem ítélik el, az a közösség szét fog hullani, mivel ezek az erők felbomlasztják, ez igen könnyen belátható.

Ezen normarendszerek, azaz a legtágabb értelemben vett „közjó” bizonyos fokú jogi, de legalábbis etikai védelme híján az egyének boldogulása is ellehetetlenül, ha pedig a fennálló jogrend vagy kulturális-civilizációs nyomás súlyosan veszélyezteti kívülről e közösségek harmonikus működését, akkor még inkább, függetlenül attól, hogy szubjektivitásukat és személyes vágyaikat így esetleg jobban kiélhetik.

Az az absztrakt – természetes és közösségi meghatározottságaitól elvonatkoztatott – emberfogalom, amellyel a „formállogikai liberalizmus” (Kende Péter szabadelvű politológus találó meghatározása) operál, kiüresítettsége folytán hamis és használhatatlan: az emberek nem angyalok, nem puszta szellemek, hanem vérségi, sőt más, akaratukon kívül sorsként kapott közösségi meghatározottságaik is vannak.

Mindannyian családokhoz, barátokhoz, nemzetünkhöz is tartozunk, és az ezt figyelmen kívül hagyó, absztrakt identitásképzés – akár egyéni, akár „társulási” identitásról van szó – irrealizmushoz vezet. 

Tudatában vagyok a „közjó” puszta fogalmával szembeni legfőbb liberális ellenérvnek, hogy tudniillik, „jó, jó, de ki fogja azt megmondani, mi a jó a közösségnek – hiszen éppen ebben nem ért egyet a két vagy több oldal”. Ez szerintem egy üres közhely, amelynek üressége éppen a fent jellemzett kiüresített emberfogalomból, egyensúlyvesztett egyéni boldogságideálból, azaz a „formállogikai liberalizmusból” fakad, ezért válik maga is üressé és meghatározhatatlanná.

Természetesen a demokrácia és a kapitalizmus egyaránt természeténél fogva számszerűsíti az embert a gyakorlatban, s ez az emberfogalom absztrakció útján történő kiüresítésének kedvez az elméletben, amiről Kierkegaard így ír: „A szubjektumok kételkedése annyira aláaknázta a létezést, hogy egyre inkább úrrá lesz az elidegenedés… Mindig az elidegenedettség jelenik meg abban, ha valaki önmagát mint számot juttatja érvényre; ha valaki önmagát mint egyet akarja érvényre juttatni, akkor ez elidegenedettséget jelent… teljesen ugyanerről az elidegenedettségről van szó akkor is, ha százak egyedül és kizárólag mint százak akarják önmagukat érvényre juttatni. Egy szám mindig közömbös önmagával szemben, és teljesen mindegy, hogy ez a szám 1 vagy 1000, vagy a világ összes lakója csupán számszerűen meghatározva… Amikor Dávid igazán érezni akarta hatalmát és dicsőségét, megszámláltatta népét; korunkban viszont azt mondhatjuk, hogy a népek önmagukat számlálják meg, hogy érezzék jelentőségüket egy magasabb hatalommal szemben.”

Alkotmányosan védjük a kisebbségeket az ún. „többségi demokrácia” zsarnokságától az egyéni emberi jogok alapján – de ne védjük ugyanígy a „többségi demokráciával” szemben a természetes alapközösségek jogait, amelyek nyilvánvalóan az egyén boldogságának alapvető feltételei minden életkorban?

Mihelyt visszaadjuk elvont és számszerűsített emberfogalmunknak (ez voltaképpen egy poszthumanista Übermensch lenne a valóságban, azaz nem is ember már) két, helytelenül elvonatkoztatott, mert lényegi minőségi tulajdonságát, tudniillik, hogy az ember közösségi lény is, valamint természeti lény is, azonnal megvilágosodik a közjó fogalmának alapvető tartalma: a természetes alapközösségek (egyúttal sorsközösségek) védelme, pozitív diszkriminációja.

Táguló körökben felsorolva most (amelyek más-más jellegük miatt más-más szabályozást igényelnek): család, nagycsalád, barátok, szomszédok (lakóközösség), munkatársak, hitbeli közösségek, falu/város, nemzet, földrész, emberiség, természet.

Semmiféle extra zsidó-keresztény ideológiától nem kell tartania senkinek, mindez teljes mértékben megalapozható tisztán természetjogilag is – alapelvei pedig megtalálhatók a legtöbb évezredes tartamú magasabb civilizációban Konfuciusztól Arisztotelészig – vagy éppen a Bibliáig. Egyetemes és ősi emberi hagyományról van szó, mint amilyen például az embertárs szeretete, a szülők tisztelete, illetve egyáltalán: maga a szeretet eszméje – amelyet persze hozzászabva a túlabsztrahált emberfogalomhoz szintén ki lehet üresíteni minden természetes tartalmából, a vérségi vonatkozásaiból és az életre szóló elkötelezettség lényegi követelményéből… de a szeretet szent szó.

A valódi közösség alapvetően pozitív fogalom, ha „kiegyenesítjük a szavainkat” (Konfuciusz), azaz ha visszatérünk azok eredeti értelméhez.

Közösségben élni alapvetően jó – kivéve, ha a közösség diszfunkcionálisan, azaz rosszul működik.

Az, hogy sok rossz család, nagycsalád stb. természetes közösség létezik, nem a család és a közösség fogalmát teszi önmagában negatívvá és jelenségét felszámolandóvá, hanem éppenséggel e természetes közösségek helyreállítását követeli meg, hogy minél többük funkcionálhasson jól – hiszen a tömegesen rosszul működő családok, nagycsaládok vagy akár nemzetek nem utolsó sorban éppen a család, nemzet stb. intézményét tagadó kommunista és hasonló ideológiák, ellenkultúrák következményei is.

Ezért a megoldás nem ezeknek az alapközösségeknek a végleges felszámolása egy üres és elvont emberfogalom nevében, amely egyetlen helyes identitásképző elemnek a teljes emberiséggel való azonosulást fogadja el – vagy transzhumanistaként már azt sem, hanem egyedül az abszolút atomizált önmagunkkal valót –, míg a nemi, családi, törzsi, nemzeti összetartozást már nem; hanem éppen a természetes közösségek védelme, hogy azok a lehető legjobban funkcionáljanak.

Egy mondatban megfogalmazva: az egyéni emberi jogok elidegeníthetetlenként való védelme mellett, és ezzel összhangban, a közösségi emberi jogok elidegeníthetetlenként való védelmét is meg kellene fogalmazni egy hasonló erejű nyilatkozatban.

Ez a természetes emberi alapközösségek (család, nagycsalád, nemzet stb., lásd fent) megfelelő, jó működését biztosító belső, természetes normarendszereknek a védelmét jelenthetné, vagyis annak az erkölcsi és jogi környezetnek a megteremtését, pozitív jogi diszkriminációjuk által, amelyben a természetes közösségek mindegyike külső zavaró tényezőktől védettebben jobban is tudna funkcionálni.

Példának okáért a „szeresd embertársadat ugyanúgy, mint magadat” elve szép elv így önmagában is, amit – úgy vélem – az LMBTQ+ és a genderizmus, vagy a legtöbb ellenkultúra képviselői is elfogadnak, sőt hivatkoznak is rá; de ennek valósága abban áll, hogy mindenekelőtt „tiszteld édesapádat és édesanyádat”, illetve például „ne kövess el házasságtörést” vagy „ne kívánd embertársad feleségét és semmilyen vagyonát” stb. stb.

Az, hogy a modern szekuláris jogrend ez utóbbiakat mind kivette a jogilag is védett erkölcsi normák közül, majd pedig az erkölcsileg védettek közül is, hosszabb távon az első és fő elv érvényesülését is meghiúsítja. Ahol a szülők elleni korlátlan lázadás, a házasságtörés stb. elfogadott magatartás, ott sem jól működő családok, sem egészséges felnőttek, sem egymás szeretete és tisztelete a társadalomban zavartalanul nem fognak funkcionálni, mivel a legalapvetőbb természetes és szocializációs közösségek védelme nem kielégítő, s így az egyének boldoguláshoz való joga is sérül.  

Én egy meglehetősen belső fideszes körből úgy hallottam, hogy Fidesz semmit sem tűz a zászlajára addig, amíg gyorsan le nem kutatják, hogy a magyar nép többsége milyen állásponton van, és aztán azt képviselik ők is. Mindegy most, hogy ez puszta hatalmi technika-e vagy őszinte demokratizmus, én nem tudom megítélni, nem vagyok a szívek és a vesék ismerője, mint annyian, de igyekszem a legkülönfélébb emberekkel beszélgetni a legkülönbözőbb helyeken és rétegekben a parasztoktól a földesurakon át a városi polgárokig, és azt tapasztalom, hogy ezekben a kérdésekben többnyire józanul és kiegyensúlyozottan valami ilyesmit vallanak, legalábbis etikailag.

A minap egy szenvedélyes ateistával vitatkozván a „bűn” szót merészeltem használni, mire közbevágott, hogy „nincs olyan, hogy bűn”, mire visszakérdeztem, hogy „akkor te simán elcsábítod a barátod szerelmét vagy feleségét?” Erre visszahőkölt: „Dehogyis, sosem tennék ilyet!”

Aztán egy sátánista, drogos fiataltól, aki hasonlóképpen érvelt, inkább azt kérdeztem – jó ez a szókratészi módszer! –, hogy „te simán felnyomod a haverjaidat a rendőrségen, ha elkapnak és megfenyegetnek?” „Dehogyis!” Íme hát: bensőleg rendelkeznek a házasságtörés és az árulás tilalmának etikai elveivel, hacsak nem totál pszichopaták.

Szóval úgy tapasztalom, hogy a konkrét emberek – ellentétben elvont fogalmukkal – maguk és mások boldogságát meggyőződésüktől függetlenül elsősorban emberi kapcsolataik, alapközösségeik minőségével látják összefüggésben állni – persze felnőtt emberekről beszélek most, nem tinédzserekről –, függetlenül attól, hogy erről miként vélekedik a legelidegenedettebb nagyvárosok belvárosában bármennyi nagytekintélyű és nagytudású társadalomtudós, akik az ember fogalmát valóban éppúgy szeretik, mint önmagukat, a konkrét embereket azonban kevésbé, és öregkorukban gyakran súlyos magánnyal és depresszióval küszködnek.

Az egyszerű emberek többsége, tapasztalataim szerint, az LMBTQ+ és genderideológiákról képes türelemmel és nyugodtan beszélni, és alapvetően nem elméleti ellenvetések talaján áll, hanem zsigeri, biológiai ellenérzései vannak.

Mármost ezt lehet „homofóbia” néven azonnal kriminalizálni egy, már a nemiségtől is elvonatkoztatott emberfogalom talajáról, de filozófiailag nézve ez az emberfogalom úgy emberi, ahogyan a 0-át is számnak tekintjük (hiszen az absztrakciót bármikor végigvihetjük addig, amíg a kiinduló fogalmat már teljesen kiüresítjük, ahogyan a mennyiségi mérés/számolás absztrakciójából kiinduló számfogalmunk végül a mennyiségtől – azaz saját alapkategóriájától – is elvonatkoztatva a semmit, a nem-mennyiséget is tudja számként jelölni); másfelől viszont ez a zsigeri utálkozás – amikor egy heteroszexuális arra gondol, hogy homoszexuális aktust kellene akár csak látnia is, vagy például alakuló karakterű gyermekét félti ettől az élménytől mint természetellenestől – nyilván genetikailag, biológiailag is kódolt, hiszen az emberiség fajfenntartó ösztönét támogatja és védi, mivel a szaporodásunkat nem biztosítja az azonos neműek közötti szexuális élet.

Ha ezt a biológiai, azaz természetes eredetű undort erkölcsileg elítéljük, akkor ezzel az ember természeti lény mivoltát tagadjuk, ami vagy önmagában is transzhumanizmus, vagy az az irreálisan spiritualizált „formállogikai antropológia”, amellyel az „eredeti embert” – aki mindenekelőtt vérségi és lakóhelyi kötelékeiben élheti konkrét, kiteljesedő életét – démonizáljuk valamiféle új, nemtelen, családtalan és nemzettelen Übermensch nevében.

Miközben a genderideológiák gyakran kéz a kézben járnak azzal a zöldfilozófiával, amely szerint az embernek a természet részeként és nem kizsákmányolójaként kellene élnie a földön – ami valóban igen kívánatos lenne –, nem tűnik logikusnak sem, hogy eközben az ember mint természeti, biológiai lény fogalmát irreálisan kiüresítjük.

Ha pedig az a cél, hogy ezzel az elmélettel átneveljük a túlszaporodott emberiséget a szaporodástól való tartózkodásra, ahogyan az általunk fogságban tartott állatok is teszik, ha életterük túl szűkös, a fajfenntartás ösztönével megyünk szembe egy ideológia alapján, holott az minden biológiai lénynél a létfenntartás ösztönével egyenlő erejű, s így egyrészt nagyon erős, másrészt egyértelműen pozitív tartalmú alapösztön, akárhogy is nézzük, ha „a szavakat kiegyenesítjük” és célunk nem az élővilág elpusztítása. 

Végső soron minden pszichológus is elismeri, hogy a gyermek érzelmi élete, karaktere a méhen belüli élettől hároméves koráig alakul ki vagy jól, vagy rosszul, attól függően, hogy első „ismerősei” és „fenntartói” (anyja, apja, testvérei, nagyszülei stb.) milyen érzelmi erőtérben élnek.

Ebben a legdöntőbb a gyermek egészséges érzelmi fejlődése szempontjából az apjához és az anyjához való viszony, valamint kettejük egymáshoz való harmonikus vagy diszharmonikus viszonyának a – még nem tudatos – tapasztalata. Szinte minden súlyosabb, egész életen át tartó pszichés betegség ebben a korban alakul ki, ha a család belső légköre rossz – és viszont, az egészséges lelkű felnőtt élet alapkövetelménye, hogy ez az első három-hét év pozitív, szeretetteljes légkörben zajlódjék.

Az is ismert, hogy az apai és az anyai, a férfi és a női szeretet nem egyforma természetű, bizonyos értelemben ellentétes előjelűek (feltételes és feltétlen szeretet stb.), és az is, hogy a vér szerinti gyermek iránti felelősségérzet normális esetben zsigerileg, magától értetődően a halálig elkötelezett.

Az is köztudott, hogy a gyermeknek – és ezt a természetes életmód bizonyítja – egy apa és egy anya, azaz egy férfi és egy nő (már ha egyáltalán e kettő különbségét elismerjük legalább a biológiai tények szintjén) e kettős érzelmi pólusa közötti erőtérben egészséges felnőnie,

ahol emocionális értelemben „megtanulja” az elvárások teljesítését is, de egy elfogadó légkörben: a tekintély és a szeretet, a szigor és az engedékenység, az igazságosság és a könyörület, a(z ön)fegyelem és az ellazulás, a munka és a pihenés, a vágyak fölötti uralkodás és azok legitim kiélése, a férfi princípium és a női princípium, a behatolás és a befogadás, az aktivitás és a passzivitás, az akció és a reakció, a vezetés és a vezetettség stb. dialektikáját, mindezt egy élhető, emberséges, realista és élvezhető, alapvetően emberséges, szeretetteljes és vidám atmoszférában, hogy felkészülten lépjen ki a tágabb szociális térbe, amelynek sokkal bonyolultabb világában és dinamikájában aztán csak úgy lehet boldog, ha mindezeket a „vibrációkat” reálisan és helyesen érzékeli és kezeli; ez pedig sohasem pótolható elméleti következtetésekkel a szeretet absztrakt fogalmából, mivel az érzelmek racionalizációja eleve egy betegségtünet.

Amikor egy erkölcsös apa mégsem jelenti fel tolvaj fiát – s a vérségi szeretet e részrehajló voltát még a jog is elismeri, amikor a közvetlen hozzátartozót felmenti a tanúságtétel kötelezettsége alól, Konfuciusznál éppúgy, mint a Bibliában és a görög-római jogban –, az nem vezethető le formállogikailag absztrakt elvekből, hanem a vér szerinti családban megtanulható, „igazságtalan”, „részrehajló” igazság, mint minden kegyelem.

A vér szerinti testvérek szintén sok segítséget adnak a későbbi közösségi élethez az érzelmi tanulásban, hiszen hancúrozásaik, közös programjaik közepette mindenféle-fajta konfliktus lezajlódik a legbensőségesebb és legőszintébb formában; és ha nem atomizált kiscsaládban gondolkodunk (apa-anya-gyermekek), ami szintén egy elidegenedett, nagyvárosi életforma, szemben a természetessel, a nagycsaláddal, ahol nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, sógorok és komák is vannak, akkor a gyermek emocionális-szociális karakterképződésében még mindezek is részt vesznek, nagyon is jótékonyan: a nagyszülők visszafogják a szülőket a tapasztalatlanságukból adódó túlkapásaiktól gyermekeik iránt, a nagybácsik, nagynénik a mentorok és gyermekpszichológusok szerepét látják el kiválóan, menedékek és közbenjárók, az unokatestvérek pedig nagylétszámú játszótársként jelennek meg; akkor a valódi, működő, konkrét szeretet megtanulása e vérségi kapcsolatokban kiválóan biztosítva van, s felnőttként innen „absztrahálható” a tágabb, nem vérségi viszonyok irányában a munkahelyen, nemzetben, emberiségben – bár ne felejtsük el, hogy végső soron az egész emberiség vér szerinti összefüggésben is áll, testvérek vagyunk a szó tág, de biológiai értelmében is.

Ha nem így van, akkor miért nem szeretjük a márványpoloskákat, kullancsokat és szúnyogokat is ugyanúgy, mint önmagunkat?

A természet szava nem írható felül, akármit gondolnak is erről a nagyvárosi emberek, akik gépek és képernyők között élnek aszfaltba, fémekbe, üvegbe és betonba csomagolva, és nem tudják már, mit jelent nyáron együtt aratni a határban, ha az Isten elég esőt adott a földre.

Legfeljebb az edzőtermekben izzadnak együtt egy kicsit laboratóriumban készült innivalóikkal a kezükben, hogy természetellenes életformájukat esztétikai okokból némileg ellensúlyozzák egy erdőt ábrázoló poszter előtt helyben futva a futógépen, már ha kiveszik egyáltalán a fülhallgatót a fülükből közben, és tudomást vesznek a másikról, aki mellettük fut helyben.

Hiszen ha ismét egy eredeti, ősi és természetes emberi közösségi formát tekintünk, egy faluban (község: közösség) mindezek a rokonok, barátok ráadásul jobbára élethossziglan együtt is maradnak, együtt nőnek fel, együtt játszanak a homokban és öregen együtt beszélgetnek a ház előtt a kispadon, látják megszületni és meghalni egymást. Egymás minden jó és rossz tulajdonságát megismerték, sokszor összevesztek és kibékültek, kiválasztották legszorosabb bizalmasaikat, ellene mondtak, ha a közösségük túl akarta szabályozni őket, máskor alárendelődtek, évek múltán mindenből a következtetéseiket, tapasztalataikat levonták, változnak is, felnőttként pedig a nagyobb közösségeikbe (nemzet, emberiség stb.) is volt módjuk igényeik szerint integrálódni, persze mindig ennek küzdelmeivel együtt stb. stb. Ha alapközösségeik alapvetően jól vagy legalább kielégítően működtek, akkor lehetőségük nyílt a boldog életre, már amennyire ez itt a földön jelenleg az embernek egyáltalán lehetséges.

Ezeket olvasván azok, akiknek rossz tapasztalatai voltak rosszul működő közösségeikben, megborzadhatnak, hogy micsoda rettenetes feudális-törzsi viszonyokat kívánok én itt vissza, melyekben az ember elveszti a szabadságát és egyénisége megsemmisül – de ez éppen az elidegenedett, nagyvárosi, modern individuum paranoid rettegése a természetes közösségi élettől, és merőben szubjektív indíttatású: saját, már elidegenedett és széthullott világának tapasztalata, amelyet egyetlen helyes tapasztalatnak lát ideológiájának szemüvegén keresztül.

Az a benyomásom, hogy manapság többnyire a szociopaták érzik küldetésüknek, hogy megmondják, miért és hogyan kell teljesen máshogy élnünk, mint eddig

(az amerikai ellenkultúra azóta a legszélesebb körben propagált és megélt „sex and drugs and rockandroll” jelszava például nyilvánvalóan maga az igenelt pszichopátia).

A jól működő természetes közösségek a legboldogabb helyek a világon, a ruandai tanítványom, akit a tömegsírból a hullák alól kotortak ki gyermekkorában, sokkal vidámabb mindig, mint a háború nélkül felnőtt magyarok; horribile dictu, még a tekintély és a hatalom is eredendően pozitív tartalmú fogalmak, ha például egy jó apa, vagy egy jó nagyapa tekintélyére gondolunk; hasonlóképp egy törzsfő, egy falusi elöljáró vagy bíró, egy földesúr vagy akár egy király is lehet jó – ameddig a közösség egésze, vele együtt az emberség talaján áll – a zsarnokokat pedig előbb-utóbb mindenhol megdöntik, ez még az ókori Kínában is így volt.

Arisztotelész óta tudjuk, hogy nem az államhatalom matematikai formája (egy, kevés vagy többség uralma), hanem a benne élő emberek minősége határozza meg elsősorban a közösségi élet színvonalát és élhetőségét. Régebben a demokraták is elismerték, hogy ha a közösség önmagában nélkülöz bizonyos etikai normákat, akkor a demokráciák a zsarnokság legjobb melegágyai (Weimar); míg a dánok például örömmel és boldogan működtek együtt királyukkal valamennyien, amikor az a náci megszállás idején sárga, hatágú csillaggal a mellén lovagolt ki a nép közé, igaz erkölcsi jelet adva népének a megfelelő cselekvésre.

Vannak jó királyok és gonosz demokraták; ami pedig az „arisztokrata” szavunkat illeti, az az értékes, nemes embereket jelenti a szó eredeti, pozitív, „kiegyenesített” értelmében, és én nem lennék ellene annak sem, ha valóban a legértékesebb, legnemesebb állampolgárok vezetnék az országokat; sőt még az sem zavarna, ha leszármazottaikról is vélelmeznénk, hogy megörökölhetik magasabb kultúrájukat. S ha valaki ettől még jobban elborzadna, elég emlékeztetnünk arra, hogy a demokrácia egyik leghitelesebb modern forrása és exportőre, az Egyesült Királyság államformája nemcsakhogy államegyházzal bíró alkotmányos monarchia, de arisztokrácia is van benne, ahol a mindenki által rajongva tisztelt királynő lovaggá ütötte mind a Beatles, mind a Led Zeppelin tagjait, öröklődő, arisztokratikus jogokat biztosítva ezzel nekik, mégsem tekintünk Angliára diktatúraként. Nem a puszta államforma kérdése ez, hanem mentálhigiénés és etikai kultúra kérdése.

Nemrég valahol valaki a papi pedofilbotrányok kapcsán megjegyezte, hogy

„amiként egy gyermek felneveléséhez egy egész falu szükséges, ugyanúgy a tönkretételéhez is”.

Ezt a nagyszerű észrevételt még mélyebben megérthetjük újra Kierkegaard segítségével, aki felhívja a figyelmet, hogy az elidegenedett individuumoknak, illetve ezek esetleges társulásainak (amik nem közösségek, mert nélkülözik az intimitást, a valódi, elkötelezett bensőségességet és életre-halálra szóló szövetséget – ide sorolom a politikai pártokat is) világában az etikai alapértékek jelentése – észrevétlenül is – módosult.

Ennek az az oka, hogy ha az egyén és a természetes közösségeinek viszonya nem szervesen összefüggő, akkor bűnfogalmunk is módosul, mert míg a valóságban az egyén bűntette mindig közösségi (családi, nemzeti stb.) felelősségre is mutat, azaz az egyéni bűnelkövetés mögött a közösség és a többiek bűnei is okként szerepelnek, vagyis az egyéni és a közösségi felelősség sohasem választható teljesen szét, addig az elidegenedett individuum maga kénytelen felelősséget vállalni egész életéért önmaga és mások előtt, ez pedig a kegyelem (elfedezés) kiiktatásához vezet:

„Az antik tragédiára ugyanis az jellemző, hogy a cselekmény nem kizárólagosan a jellemből fakad, hogy a cselekmény szubjektíve nem eléggé reflektált, hogy magában a cselekvésben az elszenvedésnek egy relatív kiegészítése található meg (…) ugyanannyira esemény is, mint amennyire cselekmény. Ennek természetesen az az oka, hogy a régi világban a szubjektivitás nem volt önmagában reflektált. Bár szabadon mozgott az individuum, mégis szubsztanciális meghatározottságokban, államban, családban, sorsban nyugodott meg. (…)

Ezért a [tragikus] hős bukása nem pusztán cselekedetének következménye, hanem elszenvedés is egyszersmind, az újabb [modern] tragédiában viszont a hős bukása lényegében nem elszenvedés, hanem cselekedet, (…) a hős szubjektíve reflektált önmagában, és ez a reflexió nem csupán az államhoz, családhoz, sorshoz való mindenféle közvetlen viszonyból emelte őt ki, hanem gyakran még saját előző életéből is. (…)

Mint ismeretes, Arisztotelész megköveteli, hogy a tragikus hősnek hamartiája, bűne legyen. De mint ahogy a görög tragédiában a cselekmény közbülső dolog a cselekvés és az elszenvedés között, úgy a bűn is az (…) [Viszont a modern világban] mit sem akarnak mondani a hős előéletéről, egész életét mint saját cselekedetét a vállaira rakják, mindenért felelőssé teszik (…) Ily módon a tragikus hős gonosz lesz, tulajdonképpen a gonoszság lesz tragikus tárgy, ám a gonosznak nincs esztétikai érdekessége, és a gonoszság nem esztétikai elem. Eme félreértett törekvésnek bizonyára az az oka, hogy az egész kor a komikum felé törekszik. A komikum éppen az elidegenedettségben van, ha most ezen belül érvényre akarjuk juttatni a tragikumot, akkor a gonoszságot kapjuk meg a maga gonosz voltában, s nem a tulajdonképpeni tragikus mulasztást a maga kétértelmű ártatlanságában. (…)

Ha olyan individuumot ábrázolnánk, akire szerencsétlen gyermekkori követelmények oly zavaróan hatottak, hogy ezek a benyomások pusztulását okozták, ezért egyáltalán nem lenne vádolható a mai kor, (…) mert a kor más mértékkel mér. Mit sem akar tudni efféle vénasszonyos fecsegésről, minden további nélkül felelőssé teszi az individuumot saját életéért. Ha tehát az individuum elpusztul [elbukik], akkor nem tragikus, hanem gonosz. Így azt hihetnénk, hogy az istenek királysága ez a nemzedék, melyben nekem is van szerencsém élni. Ám ez egyáltalán nem így van: az az erőteljesség, az a bátorság, mely ily módon saját szerencséjének kovácsa, sőt önmaga kovácsa akar lenni, csupán illúzió, s miközben a kor elveszti a tragikumot, a kétségbeesést nyeri el. A tragikumban szomorúság és orvosság van, amit valóban nem szabadna visszautasítanunk, és miközben természetfölötti módon, ahogy ezzel korunk próbálkozik, önmagunkat próbáljuk megnyerni, elveszítjük önmagunkat, és komikussá leszünk. Minden individuum, bármilyen legyen is eredetileg, mégiscsak istenének, korának, népének, családjának, barátainak a gyermeke, csak ebben van meg a maga igazsága; ha ebben az egész relativitásában abszolúttá akar lenni, akkor nevetséges lesz. (…)

[A modern kor] az individuumot mindenért felelőssé akarja tenni; de az a szerencsétlenség, hogy ezt nem eléggé mélyen és bensőségesen teszi, és innen van a tökéletlensége; van annyira öntelt, hogy megvesse a tragédia könnyeit, és ahhoz is elég öntelt, hogy nélkülözni akarja a könyörületességet. De ha ezt a két dolgot elvesszük, mi lesz akkor az emberi életből, az emberi nemből? (…) igaz és erőteljes, amit Hegel az igazi részvéttel kapcsolatban megjegyez: ’az igazi együttérzés ugyanakkor a szenvedő erkölcsi jogosultságával való szimpátia’. (…) Korunk az állam, a nemzetség minden szubsztanciális meghatározottságát elvesztette; az egyes individuumot magára kell hagynia oly módon, hogy ez szigorúbb értelemben önmaga alkotója lesz, bűnössége tehát gonoszság, fájdalma pedig bűntudat; ezzel azonban a tragikum meg is szűnik (…) és a néző így kiált fel: segíts magadon, s az Isten is megsegít; más szóval: a néző elvesztette a részvétet…” 

Nem létezik oly hatékony pszichoterápia, amely az egyént minden, akaratán kívül adott körülményének hatása, összefoglaló nevén a sorsa e szubsztanciális meghatározottságai alól ki tudná szabadítani anélkül, hogy minden természetes közösségéből ki ne szakítaná.

Neme, családja, neveltetése, barátai, oktatása, lakóhelye, nemzete, anyanyelve, gazdasági lehetőségei, kultúrája, civilizációja nem megtagadhatóak e közösségi kapcsolatainak felszámolása nélkül, de valójában még ennek árán sem.

Júdás levele erkölcsileg elítéli a „sorsukkal elégedetleneket” – a saját sorsban, meghatározottságokban, s velük a természetes közösségekben való antik típusú „megnyugvás”, amiről Kierkegaard beszél, végső soron nélkülözhetetlen a mentálhigiénés, pszichikai és spirituális elégedettséghez, és ez nem a vágyak teljesülésén alapul.

Még ha a közösség és az egyén viszonya tragédiához vezet is rossz esetben, azaz a közösség bűnei végül egy szerencsétlen sorsú egyén bűnében és tönkremenetelében fókuszálódnak is – ahogyan nemcsak a görög tragédiában, de a Bibliában és valamennyi ősmítoszban is történik, meg hát magában az életben –, akkor is boldogabb az egyén, még a közössége részvétét kiváltó bűnös és tragikus egyén is, mint az elidegenedett individuum a maga atomizálódott létezésében, kozmikus magányában, sorsa elleni harcának és szubjektivitása, esetlegessége abszolútként való érvényesítésének nevetségességében.