hetilap

A mostani tornára jellemző támadófutball alapjait a csapatok bizarr módon a védekezéssel teremtik meg. Mára szinte egyeduralkodóvá váltak a tolódásos-zárásos zónavédekezés különféle formái. Rendszeresen tapasztaljuk, hogy a gárdák 8-9 mezőnyjátékossal védekeznek. A középpálya minden tagjának (néha még az egyik csatárnak is) kötelező védőfeladata van: mindig a játék irányába kell zárniuk, lezárva az ellenfél passzolásra alkalmas területét, minél kisebbre szorítva a támadóterületet. A védekezés az ellenfél labdaszerzésével kezdődik, akár rögtön az ellenfél térfelén.
Kulcsfontosságúvá válik a középpálya közepe, labdaszerzés után pedig rövid kényszerítős labdakihozatal után lehet az ellenakciót elindítani. Sajnos, televízión keresztül nem tudjuk pontosan nyomon követni, de néha lehet látni egy-egy totálképet, amin megfigyelhetjük, amint megpróbálják a támadókat minél kisebb területre szorítani. Ez a fajta kis területre szorított játék kedvez a zseniális labdazsonglőröknek, mint Zidane vagy Djorkaeff, ilyenkor tudják megmutatni, valójában mit tudnak, zsebkendőnyi területeken mutatnak be technikai trükköket a nézők nagy örömére. A grundfoci ezáltal újra beköltözik a nagypályákra.
A labdakihozatal sokszor a szélekre szorul, ami a középpálya közepének komolyabb védettsége miatt általában biztonságosabbnak tűnik, habár a védelem sokszor ide is átzár. Sokszor a labdakihozatalnál ki is marad a középpálya, a védő által felívelt labdát az ékek visszateszik a középpálya szervezőihez.
A mai totális focival kapcsolatban mindent el lehet mondani, sőt annak az ellenkezőjét is. Olvashattuk, amikor egyik szakértőnk az egyik napilapban megkérdőjelezte a hollandok által is alkalmazott négyfős vonalvédekezés hatékonyságát, majd egy héttel később dicsérte az öszszesen egy gólt kapó hollandok négyfős vonalvédekezését.
Olvashattunk arról is, hogy magyar szakértők szerint lejárt az irányítójátékosok kora. Ami legfeljebb annyiban igaz, hogy a nálunk alkalmazott, a pálya közepén csípőre tett kézzel álldogáló, a labdákat leosztó játékos eltűnt (már rég). Viszont a támadások szervezésére képes játékosoknak továbbra is óriási szerepe van, posztjukat tekintve akár a csatársorban (Shearer) legyenek, akár a középpálya közepén vagy szélén tűnjenek fel (Zidane, Djorkaeff, Figo, Beckham).
A magyar futball-közgondolkozás megkülönböztet zongoracipelő, vízhordó, robotoló játékosokat és lazsáló, megvillanó zseniket. Az Eb-n azonban azt tapasztaljuk, hogy szenzációsan jó játékosok a csapatok átlagos tagjai is, viszont a valóban zseniális sztárok szintén elképesztő mennyiséget vállalnak a mezőnymunkában is, védekezésben is. A játéknak nincsenek üresjáratai, élő organizmusként fejlődik a védekezésből a támadásba, a sztárok mindegyikből vállalják a rájuk eső részt, megvillantva kivételes tudásukat, amikor kell.

Amelyik csapat az építkezésnél ezeket nem veszi figyelembe, komoly veszteséget szenvedhet az összjátékban. Például az angoloknál hiába láttunk a szélen szépen kihozott labdákat, vagy a védősorból indított, a csatárokat kereső labdákat – ehhez járultak még Beckhamnek az ellenfél védősora mögé ívelt labdái –, önmagukban ezek kevésnek bizonyultak a sikeres játékhoz. Hiányoztak a középpálya közepén azok a labdarúgók, akik képesek lettek volna erőteljes letámadásokra, labdaszerzésekre, technikás labdakihozatalokra, az ellenfelek rendszeresen könnyedén, szabadon szervezhették az angol középpálya közepén a támadásokat. McManaman kiesése után sajnos teljesen hatástalanná vált az angol baloldal. Beckham fizikailag túl finom játéka miatt a jobboldalon is csak azokra a szemre szép, ám a védőknek könnyed csemegét ígérő beívelésekre korlátozódott az angol csapat játéka, amelyek legfeljebb csak az öncélú szecessziós képzőművészet darabjai maradtak.
Úgy tűnik, hogy a németek által rögeszmésen alkalmazott 3-5-2 alkalmas ugyan a szervezett összjátékra, de a más csapatok által játszott rendszer sokkal alkalmasabb a játékosságra, rögtönzésre, egy-egy helyzetben akár létszámfölény kialakítására is, ami sokszor segít egy akció továbbpörgetésében vagy gólhelyzet kialakításában. Ha nincs benne a játékrendszerben ez a mozgékonyság, elúszik a játékosság is. Ami eddig a németek erénye volt, az lett most a német csapat veszte. Joggal mondják is a németekre: játsszák azt a játékot, amit megtanultak még a kőkorszakban.
Az erőnlétről: a korszer? futballban az erőnlét nem arról szól, hogy egy csapat képes-e végigfutni a 90 percet. Az erőnlét különböző tényezői taktikai elemekké váltak. Az edző az erőnléti felkészítéssel alapvetően meg tudja határozni csapata játékstílusát. Az angoloknál az erőnlét hiányosságai is hozzájárultak, hogy a játékosok nem rendelkeztek az ötletesebb játékhoz szükséges robbanékonysággal. Ilyen szempontból a legjobb képet – mint annyi másban is – a franciák és a portugálok mutatták.
Még egy álvita jellemzi a jelenlegi labdarúgást a különféle labdarúgó-iskolákról: a latinos, kontinentális, angol és a hagyományos keleti (cseh-magyar) iskolákról. Azt lehet mondani, hogy ma a totális foci korában elhalványultak ezek az iskolák, az igazán jó csapatok a taktikai elemek olyan széles skáláját alkalmazzák, akár meccsenként mást-mást, hogy a fő irányzatok különböző jellemzőit megfogalmazni nagyon nehéz, a különbségek sokszor csak a labdához való igen személyes viszony mikéntjében van.
Végül azt lehet mondani, hogy nagy örömünkre a játék diadalát hozta az Eb, azoknak a csapatoknak a sikerét, akik játékrendszerükkel a játékosság folyamatosságát, s nem a mindenáron való eredményességet akarták biztosítani.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek