– A választások alkalmával ismerkedtünk meg veled, Balázs. Mi vitt téged
arra, hogy külföldi vállalkozó, orvos létedre Magyarországon politikai karrierrel próbálkozz?
– Hát ez hosszú történet, de lényegében próbálkozás lett volna arra, hogy
jó irányba befolyásoljam azokat a gazdasági folyamatokat, amelyeket sajnálatos
tapasztalataink szerint az emberek kapzsisága vezérel.
– Akkor kezdjük a sztoridat a legelején. Honnan indultál, és hogy kerültél külföldre?
– 1952-ben születtem, édesanyám gyors- és gépírónő volt, apám tanácsi
dolgozó. A szüleim elváltak. Nevelőapám faipari technikus, majd mérnök, sőt
igazgató lett. Ő egyfajta szocialista karriert futott be. Azt mondhatnám, hogy biztonságban
éltünk, de a szüleim csak nagyon kemény spórolással tudtak egyről a kettőre jutni.
Akkoriban mindenki szegény volt.
Itt Magyarországon kezdtem el tanulni
ez egy jópofa, bár utólag már túl drága történet.
Elmentem ugyanis a barátom helyett felvételizni, és lebuktunk. Együtt jelentkeztünk a
műegyetemre, de őt nem vették fel, így egy évvel később elmentem helyette írásbelizni,
és nagyon jó eredményt teljesítettem. Minden feladatra két megoldást adtam. A szóbeli
vizsgán tehát várták a kis zsenit, de a barátom csak egy gyenge négyest produkált.
A felvételi bizottságban felmerült, hogy itt valami nem stimmel. Írattak vele egy új
önéletrajzot, és nyilvánvalóvá vált, hogy két különböző kézírásról van szó.
A rendőrség addig faggatta, míg elárult. De ezt soha nem vettem tőle rossz néven.
Ezek után felfüggesztettek az egyetemen, és láthatatlan kezek elintézték, hogy
elvigyenek Lentibe katonának. Mikor leszereltem, viszszajöttem az egyetemre. Abban az időben
édesapám nagyon beteg volt. Én ápoltam. Hogy a megélhetésünket biztosítsam, reggel
hattól vagonokat rakodtam.
– Ez mikor volt?
– 1973–74-ben. Édesapám halála után az első adandó alkalommal útlevelet
szereztem. Hat hónapos ügyintézést és különféle engedélyek beszerzését követően
1974 nyarán kimentem Nyugatra. Nem az volt a szándékom, hogy kint maradjak, ez odakint
érlelődött meg bennem. Legfőképp a párizsi nagykövetség reakciójára. Több-
oldalas engedélyhosszabbítást írtam, és nagyon arrogáns levéllel válaszoltak: "Kérése
nem teljesíthető, azonnal térjen haza, a kint eltöltött időt legalizáltassa
valamelyik külképviseleti szervnél." Akkor elgondolkodtam azon, ki is vagyok, s kik
ezek az emberek, akik nekem azt tanították, hogy a mi rendszerünk szabad, igazságos és
felsőbbrend? rendszer. Egy álmatlan éjszakán megérlelődött bennem, hogy nem jövök
haza, mert elsősorban ember vagyok, azután férfi, harmadsorban fiú, testvér, és az
ötödik-hatodik helyen jön az, hogy magyar vagyok, amit merő véletlenségnek
tartottam. Nem láttam be, miért ilyen asszimetrikus a viszony, hogy az államnak mindent
szabad, nekem meg semmit sem. Például beírták az útlevelembe, hogy külföldön nem vállalhatok
munkát.
– Ennek ellenére persze dolgoztál. Milyen munkáid voltak odakint?
– Sok minden. A legelső munkám Orleans és Párizs között volt. Vasúti talpfákat
cseréltem. Utána Orleans-ban egy építkezésen segítettem ezt-azt. Majd Dél-Franciaországban
szereztem munkát egy szüreten. Ott afrikai vendégmunkások közé csöppentem, marokkóiak,
algírok közé. Egy kis szorgalom és ügyesség révén két hét alatt én lettem a főnökük.
Marasztaltak is, de én tovább akartam tanulni, nem maradtam. Franciaország csodálatos
ország, és én nagyon jól éreztem ott magam. A szüreten például az volt a szokás,
hogy némi készpénz mellett napi két-három liter bort is fizettek. Mivel én nem
ittam, a szüret végére egy jó hordónyi borom gyűlt össze. Gyalogosan nem bírtam
magammal gurigatni, így eladtam, és Párizsnak vettem az utamat. Ott megbetegedtem, és
napokig kuporogtam egy padláson, étlen, szomjan, lázasan.
– Nem gondoltál arra, hogy vissza kéne jönni a biztonságba?
– Nem. Ez soha nem fordult meg bennem. Soha nem bántam meg. Az idő és az emberek
is engem igazoltak. Visszatérve a történethez, átmentem Svájcba, de ott nem kaptam
tartózkodási engedélyt. Szigorú ország. Tovább kellett állnom Németországba. Ezek
is kisebb kalandok, mert nem volt vízumom, de a németek befogadtak, és ez a lényeg. Először
négy hónapon át kihallgatott a CIA és az Abwehr
mindent tudni akartak az életemről,
ami huszonkét éves koromig nem volt nagyon hosszú, de minden részletet tudni akartak,
hogy kiderítsék, kém vagyok-e. Hát nem voltam az, ezt ők is megállapították, így
végül kaphattam menedékjogot és munkát is. Először az angol hadseregnél
alkalmazottként kutyás őr lettem, és komoly két és fél hónapos kiképzésen vettem
részt, de a vizsgán sajnos megbuktam. Azt mondta a tréner, hogy roszszul bánok a kutyákkal.
Az igazság az, hogy féltem tőlük. Harapós nagy dögök voltak. Erre áthelyeztek fűnyírógépre.
Óriási füves területeket kellett nyírnom. Először örültem neki, de rájöttem,
hogy ezek a kis traktorok kirázzák az ember agyát is. Megszűnt minden gondolkodási
lehetőség. Kérvényeztem egy ösztöndíjat, hogy megtanulhassak németül, amit meg is
kaptam. Újra le kellett érettségiznem, mert Németországban nemhogy az egyetemi
szemesztereket, de az érettségimet sem fogadták el. Elég jó eredményt értem el, elég
volt az Orvosi Egyetemhez. Bár őszintén bevallom, a pályaválasztásomat anyagi
megfontolás befolyásolta. Mindenki azt mondta, hogy ezzel lehet a legtöbb pénzt
keresni. De ez nem így van. Mindegy, orvos lettem, megnősültem, jöttek a gyerekek. Időközben
a család is megnövekedett a húgom és sógorom árván maradt két gyermekével, akiket
magamhoz fogadtam.
– Praktizáltál is?
– Nem. Csak két évet dolgoztam szívsebészeten, kardiológián, bőrgyógyászaton
a müncheni Egyetemi Klinikán. De bizonytalan volt az állásom. Időközben rengeteg
orvost "termeltek ki" az egyetemek, sok volt a munkanélküli. Nekem, mint magyarnak
mindig bizonyítanom kellett, hogy a németek és a közöspiacbeliek után – bár
harmadik helyen – mégis én vagyok a legalkalmasabb arra a pozícióra. Hát ez nagyon
nehéz volt, úgyhogy mindig csak a helyettesítési munkák jutottak a szülésre eltávozott
fiatal orvosanyukák helyén. Ez a bizonytalanság családfenntartóként nagyon rossz
volt. És arra serkentett, hogy máshol nézzek körül. Kaptam egy ajánlatot, így kerültem
a szemészethez, ahol elég komoly kutatási munkákat is végezhettem, sőt orvos-igazgatója
lettem egy gyorsan fejlődő cégnek. Később a marketingbe mentem, ami még érdekesebb
volt, főleg anyagilag.
– Manapság sokan szeretnének gyorsanívelő pályán felemelkedni. Neked ez hogy
sikerült ilyen gyorsan?
– Nézd, ez azért nem volt annyira gyors. Én mindig nagyon ambiciózus voltam.
Harminchét évesen lettem orvos-igazgató. Az életemhez képest ez nem volt olyan gyors.
A cégen belül gyors volt, hiszen a második évben lettem igazgató. Ez talán azért
lehetett, mert a németeknek nem volt szükségük annyi küzdelemre, nem voltak olyan
nyomás alatt, hogy bizonyítsanak. Szerintem az embernek szüksége van arra, hogy magas
mérce és erős követelmények elé legyen állítva, különben nem teljesít. Persze
van, akiben belső motor is dolgozik, az ambíció, bizonyítási vágy, ezek közé
tartozom én is. Mindig jobb szerettem volna lenni, mint a másik. Ez komoly hajtóerőt
jelentett. Sajnos egy dologban óvatlan voltam mindig, hogy nem vigyáztam a saját
dolgaimra. Mindig bíztam az emberekben. A pénztárcámat is otthagytam a fiókban, amíg
el nem lopták egyszer. Lassan, a saját káromon megtanultam, hogy nem bízhatok az
emberekben, mert ellopnak sok mindent, nemcsak anyagi dolgokat, de az ember eredményeit
is elviszik. Ez mára nagyon óvatossá tett. Régen azt hittem, hogy a becsület az
embereket jó úton tarthatja. Szó sincs róla. Ma már azt hiszem, hogy csak a hit
tarthat jó úton.
– Térjünk még vissza oda, hogy orvos-igazgató lettél Münchenben.
– Az a müncheni cég, amelynél dogoztam, egyike volt annak a tizenöt gyárnak a
világon, amelyek a szemészet mikrosebészetével foglalkoztak. Erre specializálódott,
és ehhez gyártott termékeket. Persze ez egy laikusnak nem mond sokat, de ha azt mondom:
szürkehályog, akkor mindenki hallotta már ezt a kifejezést. Ez egy igazi népbetegség,
a lakosságnak évente 3-4 ezrelékét érinti. A magyar szemészettel 1987-ben kerültem
kapcsolatba, mikor egy fiatal, tehetséges szemész, aki ma már Amerikában professzor,
kapott tőlem egy bizonyos anyagot, amit mi gyártottunk először, és tudomásom szerint
a mai napig is. Ezt az anyagot itt Magyarországon nem engedték felhasználni, én meggyőztem
az OGYI-t arról, hogy ez egy hasznos anyag. Így ismerkedtem meg magyar szemészekkel, és
látván a szemészet akkori állapotát Magyarországon, elhatároztam, hogy előrébb
mozdítom a helyzetet. Elsősorban a szürkehályog kezelésére koncentráltam. Több részproblémát
kellett megoldanom. Az egyik az volt, hogy a szemészek nem tudtak operálni – tisztelet
a kivételnek. Ezért meghívtam, és kivitettem saját reprezentációs költségemen száz-szászhúsz
magyar szemészt Münchenbe, ezenkívül lengyeleket, bulgárokat, cseheket, szlovákokat,
letteket, románokat is, hogy megismerkedhessenek a modern mikroszkópos szemlencse beültetéssel.
Azt hiszem, ezek az emberek komoly lökést kaptak akkor a pályájukon való előrehaladáshoz.
A másik probléma az volt, hogy a szürkehályognál beültetendő lencse nem volt engedélyezett.
Ezt el kellett fogadtatni a Tb-vel, illetve miniszteri szinten is. Ezt az akkori egészségügyminiszter
1988-ban egy rendelettel megoldotta, amiért a mai napig hálás vagyok. Az operáció így
széles körben elérhetővé vált, és azóta ingyen jár a betegeknek. A harmadik probléma
anyagi vonzatú volt. A rendszerváltás idején reformkorszakot élt át Magyarország,
és ekkor láttam lehetőséget arra, hogy létrehozzam a szükséges lencsegyárat, ami záros
határidőn belül létre is jött, ma negyvenöt embernek ad munkát. A Zsámbéki
Lencsegyár jövőre lesz tíz éves, stabil üzem. Van egy ikertestvére Prágában, de
pillanatnyilag már egy újabb gyár létesítésén gondolkozom. Ez most jóval nehezebb,
mert megváltoztak a feltételek: egyedül vagyok, ellenzékben.
– Szóval vannak még terveid.
– Vannak. Negyvenhat éves vagyok, és nem érzem magam öregnek. Sőt, mindenki óv,
micsoda tempó az, amivel dolgozom, mennyi mindent csinálok! Nemrégiben renováltattam
450 négyzetmétert egy száztíz éves házban, amihez annyi energia kellett, hogy abból
egy civilizált országban egy egész falut fel lehetett volna építeni.
– Balázs, egy ilyen sokszínű, izgalmas, és mondhatom, hogy sikeres élet után, ha
újra kezdhetnéd, mit csinálnál másképp?
– Ha újra kezdhetném, valószínűleg ugyanezen a pályán maradnék, mert orvosnak
lenni szép foglalkozás. És rendben van, eljönnék Magyarországra azzal a missziós
gondolattal, hogy elterjesztem a szürkehályog-terápia modern változatát, de itt más
lépéseket tennék, jobban megválogatnám, hogy kikkel kooperálok. De ezen már nem
lehet változtatni. Viszont az élet rengeteg lehetőséget nyújt a javításra. Nem
biztos, hogy kétszer ugyanazt
látod, nyögök, mert nem tudom megmondani, mit tennék
jobban, mert millió dolgot jobban lehetne csinálni, szinte mindent az életben. Először
is sokkal intenzívebb figyelemmel kellett volna tanulnom. Mindent. Nemcsak az egyetemre
gondolok, hanem az élet dolgaira. Itt van például az olvasás. Én a Bibliát 46 évesen
vettem először a kezembe, illetve akkor kezdtem el komolyan olvasni, azzal a szándékkal,
hogy meg akarom érteni azt, amit eddig nem értettem. Legalább a lehetőségét meg
akartam teremteni annak, hogy dönthessek, vagy történjen valami.
Ugyanis a boldogságtól és az elégedettségtől nagyon messze vagyok. Fájnak a csalódások.
Az emberekben és anyagilag is. De főleg lelkileg nagyon fáj. Komoly, mély sebeket
ejtettek azok az emberek, akiknek én csak adtam, akik felé önzetlen segítséggel közeledtem,
ők pedig viszonzásul belémrúgtak, vagy nem voltak képesek megköszönni. Ezek nem akárkik.
Professzorok. Főorvosok. A valamikori legjobb barátom, akit bevettem a vállalkozásaimba.
Azt hiszik, hogy jó emberek. Ha visszapörgethetném az időt, ezt szeretném elkerülni.
Erről a tapasztalatról szeretnék lemondani. De ki tudja, mire volt jó. Lehet, hogy ez
hozza azt a fordulatot az életembe, ami a boldogsághoz vezet. Ahhoz az elégedettséghez,
amit egész életemben kerestem.
– Keresel valakit, akiben megbízhatsz?
– Keresek. Keresek. Jó lenne egy ilyet találni.
– Ezért fordultál a Bibliához?
– Ezért. És irigylem azokat, akiknek megvan az, ami nekem nincs. Mert látom,
hogy sugárzik róluk az elégedettség, és a boldogság. Ez van. Ezt a legjobb értelemben
mondom, ezt az irigységet. Nem a szomszéd tehenéről beszélek, hanem magamnak is
szeretném biztosítani azt, ami nekik megvan.
– Szóval az anyagi javak – hiszen jómódú ember vagy –, úgy gondolod, hogy
nem adnak igazi boldogságot?
– Nem. Nem adnak. Érdekes, hogy bármennyi pénze lehet valakinek, attól nem lesz
boldog. Viszont ha semmije sincs, az is boldogtalanná tudja tenni. Ott húznám meg a határt,
hogy legyen az embernek betevő falatja, legyen fedél a feje fölött, tudjon világítani,
mosakodni, ami a szükségeit kielégíti. Legyen egy privát szférája, egy sarok, ahol
senki nem háborgatja. A fontos az, hogy értse, tudja, mit csinál, miért él, miért
van ezen a földön, hova megy. Azt tudjuk, hogy meghalunk, azt nem tudjuk, miért vagyunk
ezen a földön. Illetve vannak, akik tudni vélik. Én még nem tudom, de a küszöbén
állok annak, hogy ezt megértsem – van egy olyan érzésem, hogy jó úton haladok.
1974-ben kiszabadultam egy börtönnek tűnő országból, és ott állt előttem az óriási
utazási és döntési szabadság. Most megint börtönben érzem az életemet, és itt állok
egy nagy döntés előtt. Nem tudom, várok. Várok egy új és igaz felszabadulásra, ami
végleg boldoggá tesz majd.
1998. 11. 07. (II/45)
