Egy rém rendes család: a Ewingok
A televíziós műsorok között sajátos, jól körülírható helyet foglalnak el a
sorozatok, hiszen szerepük nem kevesebb, mint az, hogy egy meghatározott idősávban –
s lehetőleg azon kívül is – biztos, állandó nézőszámot garantáljanak az adott
csatorna számára. E filmek népszerűsége itthon már-már az egeket ostromolja, ma
Magyarországon megközelítőleg hetvenet láthat belőlük a tisztelt nagyérdemű. A
hatást mi sem mutatja jobban, mint például azok az esetek, amikor a rajongók pénzt
gyűjtenek kedvenc hőseik felszabadítására vagy szemműtétjére.
Hogy mi a siker titka? Egyrészről a szórakoztatóipar profizmusa, másrészről az a
tömegméretekben jelentkező igény, amely kizárólag egyetlen dolgot vár el a
médiáktól: a szórakoztatást. Csupán emlékeztetőül: a filmfolyamokban minden úgy
történik, akár a mesékben. Nincsenek bonyolult jellemek, csak kívül-belül pozitív
vagy éppenséggel negatív szereplők – a könny? azonosulás végett –, akik nem
változnak, nem is öregszenek meg, a happy end pedig garantált. Általában a helyszín
megválasztása is lényeges: fél siker, ha a néző olyan díszletek mögé láthat,
amelyre egyébként nincs lehetősége. (Ilyen például egy hotel, egy kórház vagy
akár egy kastély.) Apropó díszlet. A tárgyi és emberi környezet többnyire egy
olyan, minden részletre kiterjedő tervezőmunka eredménye, amely a szó szoros
értelmében nagyon sokat fektet a látványba, hogy ezen keresztül is a lehető
leghatékonyabban befolyásolhassa a nézőt, azaz a fogyasztót.
A szappanopera m?faja tulajdonképpen a harmincas évek Amerikájáig nyúlik viszsza,
jóllehet akkor még csak rádiós változatban létezett, állítja Réz András
filmesztéta. Azzal a céllal jöttek létre az első sorozatok, hogy segítségükkel a
hirdetők a szó szoros értelmében odaszegezzék a készülék mellé a
háziasszonyokat. A rövid történetek közti szünetekben könnyebb volt eljuttatni a
hallgatókhoz a hirdetők kozmetikai cikkekről, mosószerekről és szappanokról szóló
hirdetéseit – innen tehát az elnevezés. A második világháború utáni időszakban
megkezdődött az első nagyobb szériák televíziós vetítése is. A m?faj producerei
a szappanoperákat elsősorban reklámhordozó eszközöknek, nézőiket pedig
potenciális fogyasztóknak tekintik mind a mai napig.
A szappanopera-rajongók egyre szélesedő táborába a társadalom különböző rétegei
egyaránt beletartoznak. A "legveszélyeztetettebbek" a háztartásbeliek, a
nyugdíjasok, a munkanélküliek, a gyerekek, továbbá az alacsony jövedelműek, hiszen
a televízió még mindig a legolcsóbb szórakozási eszköznek számít, és az
egyetlennek ott, ahol olyan kicsi a település, hogy más programlehetőség nemigen
adódik.
Maga a m?faj kétségtelenül igénytelen, tartja Réz András, azonban a
szappanopera-nézők jelentős része inkább borzasztóan magányos, mintsem lelki
szegény. A rajongó számára a sorozat egyfajta család- és közösségpótlékként
funkcionál az érzelemsivár hétköznapok közt. Az egyén hiányérzete ezáltal
természetesen növekszik, hisz a szereplők iránti lelkesedésből nem származhat
valóságos emberi kapcsolata.
A notórius sorozatnézők néha szabályszer? lelki függőségbe kerülhetnek, viszont
– mint a szenvedélybetegek többsége – ők maguk nem hajlandók elismerni a kóros
kötődést. Pedig olykor szabályos elvonási tüneteket produkálnak (szorongás,
növekvő hiányérzet, fokozott ingerlékenység stb.), ha elmulasztják kedvenc
filmjüket. Az ilyen emberre jellemző, hogy életritmusát, időbeosztását teljesen
alárendeli a televíziónak.
A producerek ősidők óta ugyanazokat a trükköket alkalmazzák, mégis mindig
beválnak. Egy másfél órás játékfilmben is előadható filmsorozat háromszáz
részessé nyújtásának gyakori módszere az, hogy az előző epizódban felvetett
problémát a történet közepén abbahagyják, majd elkezdenek egy új dramaturgiai
szálat, s ezt "hagyják fenn". Így a történet abbamarad, magában hordozva a
folytatást – de csak a következő részben. Ezzel tudják a filmkészítők
előidézni, hogy a néző vágyjon a folytatásra. Ez egy aránylag olcsón
előállítható m?faj, amelyhez ismeretlen színészek is megfelelnek, mert nem az ő
teljesítményükön van a hangsúly.
A néző a sorozatokban egy idealizált és érzelemdús világot ismerhet meg. Az az
elképzelés, hogy a néző önmagát szereti viszontlátni a képernyőn, már megdőlt.
A tévénéző nem az őt körülvevő hétköznapi valóságra kíváncsi, hanem inkább
arra vágyik, hogy távoli tájakon élő hősöket lásson, a film erejéig
kikapcsolódjon, s addig se kelljen a saját problémáival foglalkoznia.
A sorozatok típusai
A klasszikus amerikai modell szerinti sorozatok néhány, általában egy házon belüli
helyszínből állnak, amelyekből ritkán merészkednek ki a szereplők. Minek is tennék,
hiszen otthonukban történik minden: hozzájuk érkeznek a szomszédok, a rokonok. Ezért
gyakran egy-egy család hétköznapjait leshetjük meg, és van is mit, hiszen humorban és/vagy
intrikában az ilyen famíliák sohasem szenvednek hiányt. Ezekben a sorozatokban
mindazonáltal nem történik semmi: egy-egy részben apró, hétköznapi eseményekkel
szembesülnek a főszereplők.
Ezt a fajta sorozatot nemcsak a szinte patikamérlegen "kicentizett", hatásosan megírt
mondatok támogatják, hanem az úgynevezett nevetőgép is, amely kétféle módon fejti
ki hatását: egyrészt nevetésre akar serkenteni, másrészt színpadi hangulatot kölcsönöz
a jeleneteknek.
Az amerikai modell tipikus megtestesítője például a Rém rendes család.
A kalandsorozatoknál szintén van állandó, kiszámítható jellem? főhős, de a hangsúly
nem az érzelmeken, hanem a kalandokon van. Minden epizód önálló, markánsan elkülöníthető
történetet rejt, amelyben éppen az általában egyszemélyes hérosz old meg egy közönséges
néző számára bizony sok fejtörést okozó ügyet. A kalandos sorozatok hősei általában
nyomozók, természetfeletti képességekkel megáldott vagy éppen megvert emberek.
Az előbb leírt két típustól különbözik a több részen átnyúló történetet
elmesélő, rövidebb sorozat. Ezt általában valamilyen történelmi (például világháborús)
környezetbe helyezik, és a cselekmény részről részre bomlik csak ki – itt valóban
minden egyes részt látnia kell a nézőnek. (Annak idején sokan kaptak sírógörcsöt,
amikor az amúgy is felfokozott hangulatú Sandokan cím? sorozat egyik epizódját az
egyik legizgalmasabb fejezetnél hagyták abba. Egy egész ország izgult egy héten
keresztül: vajon az olyannyira szimpatikus Kabir Bedi túléli-e a tigrisvadászatot?)
A szerzőknek itt több lehetőségük van a sokszereplős, árnyalt megjelenítésre, de
a tipizálásra is.
Végül elérkeztünk a brazil Globo cég multinacionális termékeihez, a dél-amerikai
szappanoperákhoz.
Érzelmek és érzelmek. Nem véletlen, hogy e sorozattípus törzsnézői főként a
gyengébb nemből verbuválódnak, hiszen az általában törékeny női hősök könnyen
beleélhető életeket mintáznak. Megtaláljuk a cselszövőt, az ármánykodót, a szendét,
a balgát is, és természetesen nem hiányozhat a régi világ szilárd pontja, a pap
sem.
A dél-amerikai alkotásokban még nagyobb szerepet kap a beszéd. Néha olybá tűnik, a
szereplők egy képzeletbeli pszichiáter díványán fekszenek, és összes gondolatukat
ki kell beszélniük magukból. Gyógyulás azonban nincs: itt is változatlan minden, habár
előfordulhat, hogy a vak nőből egy műtét után látó lesz.
Ezek az andalító mesefolyamok minden rendszer számára egyszersmind az irányított szórakoztatás
mintaképei. Segítségükkel cirkusz adható a plebsnek, ha kenyér nem is mindig. De hát
minek a kenyér: a képernyőn gyakran olyan világokat látunk, amelyekbe a szegény is
beleélheti magát – akár latin-amerikai, akár kelet-európai nyomornegyed lakója. Képzelheti,
hogy gazdag és szép, és bár a világ minden gazembere tör az életére, ő - mint
kedvenc hőse - legyőzi a nehézségeket.
Túlzás lenne azt állítani, hogy a sorozatok írói munkásságuk csúcsaként értékelik
ezeket: Arthur Conan Doyle annyira unta az általa kreált Sherlock Holmes-t, hogy egy
utolsónak szánt epizódban meggyilkolta teremtményét. Arról már igazán nem
tehetett, hogy a népharag nyomán bizony fel kellett támasztania a legendás nyomozót.
1999. 09. 18. (III/37)
