hetilap

A dinoszauruszos filmek reneszánszukat élik. Nem csoda, hiszen a modern technológia révén minden eddiginél életh?bben lehet ábrázolni a hüllőket, képet adva arról, milyenek is lehettek valójában. A Jurassic park két része után most a Disney rukkolt elő saját animációs változatával, ami mérföldkő lehet a filmgyártásnak ezen a területén. Olyan szín- és formavilágot teremtett, amely a megjelenítés ésszel felfogható felső határát súrolja. A történet a korábbi Disney-produkciók (Dzsungel könyve, Oroszlánkirály, Tarzan) egyfajta elegyét is nyújtja, egészében véve pedig kísértetiesen emlékeztet egy régebbi rajzfilmre, az Őslények országára.  A gyerekek számára kiválasztottak egy szeretni való kisdinót, aki egy szerencsés véletlennek köszönhetően megmenekül a pusztulástól, hogy aztán majmok neveljék fel. Később meteoreső hullik a Földre, a maroknyi túlélő pedig a pokollá, majd sivataggá változott tájon keresztül próbál lejutni az ígéret földjére. Összefog növény- és húsevő, közös a cél: a túlélés. A szokásos Disney-fordulatok, a szerelmi szál megjelenése, a klasszikus jó és rossz harca mellett a zene és a vizuális látvány meglepően életh? mesét teremt. Számos motívum köszön vissza Spielberg Egyiptom hercege cím? filmjéből is, ugyanis az állatsereglet vándorlását figyelve az ember akarva-akaratlanul Mózesre asszociál, aki keresztülvezette népét a sivatagon. A dinoszauruszok persze beszélnek, és jellemükben is több emberi, mint állati vonás van: szemükből sugárzik az értelem, gondolkodnak, ítéletet alkotnak, döntéseket hoznak, és – esetenként tévednek is. Mindez részben annak köszönhető, hogy a film készítői korábban elképzelhetetlen módon képesek a mimikát kifejezni, variálni, másrészt rendkívül alaposan dolgozták ki a karaktereket, amit csak fokoz a dicséretes magyar szinkronmunka.  A Dinó cím? film túllép saját korlátjain; gyakorlatilag mindent felmutat, amit ebben a m?fajban el lehet érni. Persze ez is az alkotás fő célja: megerősíteni, hogy animációs területen a Disney profizmusa továbbra is felülmúlhatatlan. (Kárpáti György)