Beszélgetés Kabos Lászlóval

"Nem szeretem a mai humort, mert gonoszkodó"

– Honnan ered a "Kiskabos" elnevezés?

– A méretemből. Pici emberke vagyok én. De szeretem ezt a jelzőt, mert van benne valami kedves, szeretetre méltó.

– Tehát nem a Kabos Gyulával való rokonságából.

– Nem, bár oldalági rokonságban voltam Gyula bácsival.

– A vele való kapcsolat gyakorolt "komolyabb" hatást az életére a pályaválasztást illetően?

– Én vidéki gyerek vagyok, Sárváron nőttem fel, Kabos Gyula pedig Budapesten élt, és 41-ben sajnos elhagyta Magyarországot. A karrieremet ő egyáltalán nem befolyásolta, tőle függetlenül nyertem meg a közönség szeretetét. Inkább anyám humorérzéke gyakorolhatott rám nagyobb hatást. Jópofa asszony volt, és nagyon jó humorérzékkel rendelkezett. Tőle örökölhettem az élethez való türelmes, humoros felfogást.

– Miért választotta ezt a pályát?

– Úgy látszik, erre volt tehetségem. De nem is nyugodtam addig, amíg nem csinálhattam azt, amit szerettem volna. Először kertészeti főiskolát végeztem, aztán pedig Bálint Lajosnál magántanulóként figyeltem a színészmesterséget. Huszonhárom évesen mutatkoztam be első ízben a Vidám Színpadon, és elég rövid idő leforgása alatt Salamon Béla, Kazal László, Latabár Árpád mellett az egyik legnépszerűbb komikus lettem.

– Soha nem volt depressziós?

– Nem, soha.

– A háború alatt se?

– Akkor se. Így egyébként sokkal könnyebb volt megúszni azt a szörnyűséget. Sőt, ezzel segítettem azokon, akikbe lelket kellett önteni. Támogatott az optimizmusom és a szerencse. Éreztem azt is, hogy a háború végét meg kell élnem. Ezzel az életkedvvel magamon is segítettem. De talán ezt hívják "akasztófahumornak". Tragikomikum. Nagy lelkierőt igényel egy ilyen helyen humorosnak lenni. Nekem volt, hál\' Istennek.

– Milyen a jó humor? Hogy tanították ezt annak idején?

– Nem tanították. Egy embernek vagy van humora, vagy nincs.

– Lesz-e még a magyaroknak Latabáruk, Hofijuk, Kabosuk, vagy akár egy Ephraim Kishonuk (Kishont Ferenc)?

– Szerintem ebben most nincs utánpótlás. Egyéniségnek születni kell. Az embernek vagy megadatik ez a kisugárzás, vagy nem. Ephraim Kishonnal együtt indultunk annak idején. Ő a Ludas Matyi szerkesztőségénél dolgozott mint fiatal humorista, én pedig kezdő színészkomikus voltam. Ő világhír? lett a könyvei kapcsán, hiszen rendszeresen több nyelvre fordítják.

– Soha nem akart "lelépni" Magyarországról?

– Nem, mert szeretek itt élni. Ezt a mostani rideg légkört is csak a politika okozza. Nem tetszik a dolog.

– Komikusnak lenni sem könny? dolog, politikai szempontból nézve. Hofi Gézát is le akarták "szerelni" egy párszor, nem?!

– Nem tudok róla. Hofi Géza volt az engedélyezett "beolvasó", és nagyon jól is csinálta. Neki szabad volt. Egyébként is rendszeresen együtt vacsorált, vagy épp vadászott ezzel a réteggel. A régi Vidám Színpadon a szellemi vezetők olyanok voltak, akik tudták, meddig szabad elmenni.

– Kik voltak ezek a vezetők?

– Kellér Dezső. Az egész színháznak ő volt a politikai esze. De az egész stábnak volt önkontrollja, így soha nem jutottunk odáig, hogy letiltsanak egy színdarabot. Ma már erre semmi szükség, mert mindenki azt mond, amit akar. Azonban semmi értelme sincs ennek, mert nem változnak meg tőle a dolgok. Beszélnek, beszélnek, és minden úgy marad, mint régen.

– A magyar társadalom elég depressziós, pesszimista nemzetközi felmérések szerint

– De nem voltak a magyarok mindig ilyenek! Szerintem ez a rendszerváltást követően változott meg. Ne értsen félre, nem sírom vissza az "átkos" rendszert, de a létbiztonság egy jobb közérzetet is biztosított. Volt mindenkinek munkája, állása, amire lehetett építeni. Ma azonban minden bizonytalan. Begubóztak az emberek. Féltik az állásukat, mert nem tudják, hogy mi lesz velük holnap. Nem is beszélve arról, hogy az ország 30 százaléka nyugdíjas, vagy legalábbis közel van hozzá. Csodálom, ha ennek a rétegnek van még humora. Persze én is szomorkodhatnék azon, hogy megöregedtem. Vagy például azon, amit soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen sikeres pálya után lesznek a nyugdíjammal problémáim. Ez is röhej.

– Minden életkornak megvan a szépsége. Bár lehet, én még könnyen beszélek.

– Erre Kellér Dezső mondását tudom idézni: "Nekem egyet mondjanak: mi a szépség?" – Hát persze, azért van. Például az, hogy az ember még él!

– A világ többi részéhez képest észlelt valami éles különbséget a közönség vonatkozásában?

– Aki egészséges humorérzékkel rendelkezik, az bárhol jár a világon, megállja a helyét. Mivel az én szerepléseimet mindig szeretettel fogadták, ezért nem tudok éles különbséget tenni. A műsoraimban volt kedvesség, valami emberi melegséget közvetítettek, nem pedig egy "furkálódzós" hangulatot. Nem is szeretem ezt a mai humort, mert gonoszkodó.

– Mitől lett ilyen? Ami a szívünkön, az a szánkon

– Rosszabbak lettek az emberek. Rosszabbak! Nem a közönség, hanem akik készítik a műsorokat. A gonoszság ebben az értelemben nem feltétlen szókimondás, hiszen mi is kimondtuk annak idején azt, ami nem tetszett.

(Beszélgetésünk közben megérkezik a Művész Kávéházba Varnus Xavér orgonaművész, aki nagy tisztelettel köszönti a komikust. Aztán pedig egy nyolcvankét éves néni jön oda az asztalunkhoz tiszteletét kifejezni a művész úr nyolcvanéves születésnapja alkalmából. A beszélgetést követően azt mondja nekem Kabos László: "Látja, ez az én Kossuth-díjam!"

Majd hozzáteszi: Ettől a kormánytól semmit nem kaptam! Azonban Medgyessy Péter miniszterelnök úrtól érkezett egy gyönyör? hangvétel? levél a pályámmal kapcsolatban. Azt írta: "ritkaság, hogy valaki ötven éven keresztül a magyar színjátszás ilyen meghatározó egyénisége maradjon".)

– Hogy érzi magát így, nyolcvanévesen?

– Jól. Nagyon jól. Azt sajnálom, hogy "repedtfazék" hangom van (torokbetegség – szerk.), de ezen kívül a világon semmi bajom nincs, mert friss vagyok szellemileg.

– Mit csinálna másképp?

– Azt sajnálom, hogy nincs utódom, de nem panaszkodhatok a sorsra, mert nagyon sikeres pályát hagyok magam után. Majd még egy kicsit később persze!

– Mi a véleménye a mai "sztárokról"?

– Nem ismerek ilyeneket Ma Hollywoodban nincs annyi "sztár", mint Magyarországon. Valaha a sztárokat a közönség tette azzá, most a kereskedelmi tévéktől kapnak ezek a személyek olyan fizetést, amitől elhiszik magukról, hogy valóban azok. Már röhögök reggel, mikor bejelenti a tévé: mai sztárvendégünk. Én pedig csak nézek: ki ez? Nekem ez ötven év kemény munkába került.