1938-ban született Hirosimában. Hatévesen éppen iskolába biciklizett, amikor az atombombát ledobták a városra. Több mint háromszázezer ember halt meg azokban a napokban, és a kis Issey csaknem minden családtagját elveszítette. Nagyon ritkán beszél erről a tragédiáról, ő maga rendkívül szívélyes és barátságos, mégis lénye komolyságot és megéltséget áraszt magából. Ezen események tudatában is nagyon nagy érték, hogy ki tudott törni mind emberi, mind szakmai szinten ennek az óriási drámai történésnek a sötét árnyékából, és fontos részesévé válhatott a japán kultúra megújulásának. Nevének jelentése: issey, azaz élet. Szülei talán nem is sejtették a névadáskor, hogy ez a szó gyermekük sorsában egy napon szinte szimbólummá fog válni; hogy az élet és az egzisztenciateremtés újrarügyezésének jelképévé fog válni, és perspektívát ad majd sokak számára. Ruhái egyáltalán nem komorak, sőt szertelenek és bohémak. A gondolkodó asszonyok szabómestere, az értelmiségi sikk elismert kreátora Tokióban végezte el a Tama Egyetem képzőművészeti szakát, ahol A kelme és a kő költészete címmel a hatvanas évek elején mutatta be első kollekcióját hatalmas sikerrel. Szélfútta esőkabátjai, rengő selyemruhái és kéregszerűen gyűrt szövetei láttán az értő szemek egyből felismerték a tehetséget, melynek minden megnyilatkozása újdonságot sugallt az odalátogatók számára. 1965-ben Párizsba utazott, ahol Guy Laroche-nál és Hubert de Givenchynél tökéletesítette tudását. Londonba is ellátogatott, ahol javában zajlott a hatvanas évek divatforradalma; majd New Yorkba utazott Geoffrey Beenéhez, aki az elegáns sportruházatok haladó gondolkodású tervezője. Pár hónap múlva visszatért gyökereihez, és Tokióban megalapította a Miyake Design Studiót. Párizsban évente kétszer rendez divatbemutatót, kiállításokat tart Amerikában és Európában. Több mint százötven boltból álló üzletláncot épített ki. 1990-ben ő volt az egyetlen divattervező, aki részt vett az amszterdami Stedelijk Múzeumban megrendezett kiállításon, mely a különböző művészeti ágak legnevesebb képviselőit látta vendégül. Érdekes kihívás volt számára 1991-ben a Frankfurti Operaház felkérése: William Forsythe koreográfus bízta meg azzal, hogy készítsen jelmezeket a The Loss of Small Detail cím? balettjéhez. Miyake négyszáz jelmezt készített negyven táncos számára! A madarak táncához súlytalan lemezekkel borította be a balettosokat, mely meglepően nagy szakmai sikert hozott számára. Több könyvet írt tapasztalatairól, hogy a következő generáció számára átlátható és követhető legyen stílusa. Jelenleg is számos fiatal tervező és
asszisztens segíti munkáját hazájában, hogy elképzelései maradéktalanul megvalósulhassanak. Ruhái tele vannak ellentétekkel: hagyományos és újító, minimalista és összetett, hétköznapi és avantgarde. M?anyag torzói és bedrótozott felsőrészei olyanok, mint a modern szobrok; nádpálmából szőtt mellényei a szamurájok vértezetét idézik, köpönyegszer? öltözékei az űrhajós szkafanderekre emlékeztetnek. A japán textíliák korlátlan ihletforrást jelentenek számára. Vallja, hogy a "szövet olyan, mint a fa erezete, nem lehet vele szembeszállni". Formái egyszerűek, tehát a kelmének nála döntő szerepe van. A sashikót, a halászok által viselt tűzdelt pamutszövetet használta fel első kollekciójához, kedveli az indigófestés? anyagokat, a kasurit (mintás) és a shiborit (batikolt). Ruhái általában nem követik a test vonalát, inkább lezserek és kényelmesek, melyek nem gombokkal és cipzárakkal záródnak, hanem rakásokkal, tűzésekkel és csomókkal. Kelméi fodrosak, gyűrtek, rakottak és redőzöttek. Számára az "anyag" nem pusztán kelmét jelent, hanem felhasznál fémet, dróthálót, sztaniolt, gumit, szalmát, bambuszt és m?anyagot is.
2004. 09. 10. (VIII/37)
