Jurij Orlov. Életét és szabadságát kockáztatta mások szabadságáért Fotó: IHF
– Milyen előzmények vezettek ahhoz, hogy független gondolkodású értelmiségi, majd ellenzéki lett?
– Nem volt személyes indíttatás, nem akartam revan-sot venni senkin, a családomban sem voltak politikai üldözöttek. Sokat olvastam, filozófus szerettem volna lenni, később rájöttem: ahhoz, hogy megértsem a természetet, először a fizikát kell megtanulnom, és utána jönnek a filozófiai problémák. Így lettem fizikus. De alaposan megismertem a valós életet is: dolgoztam gyárban, voltam katona, ott voltam a kollektivizálásnál – szörnyen öreg ember vagyok, már nyolcvanegy éves –, szóval láttam az ellentétet a szocialista társadalom teóriája és gyakorlata között. Szerettem volna megváltoztatni a rendszert.
– Hogyan?
– Az első céljaim 1956-ban forradalmiak voltak. Úgy gondoltam, hogy a totalitárius hatalom nagyon veszélyes, és ha az egész világ ezt a politikát követi, az a civilizáció összeomlásához vezet. Tudtam a Hruscsov előtti megtorlásokról, ezért felszólaltam az SZKP XX. kongresszusán, ahol Sztálint és Beriját gyilkosoknak neveztem, és szocializmuson alapuló demokráciát követeltem. Emiatt elvesztettem a munkámat, kizártak a pártból, és a következő tizenhat évet Jerevánban töltöttem. 1972-ben tértem vissza Moszkvába.
– Szerencse, hogy túlélte.
– Igen, láttam, hogy a forradalmi hévvel nem sokra jutok, hiszen azonnal lecsuknak, mihelyt kinyitom a számat. A társadalom megváltoztatásához egyre inkább a forradalommentes megoldásokat kerestem, és az egyetemes emberi jogi doktrínában találtam meg a választ. A mozgalom a nyilvánosság eszközét használta fegyverül: a jogsértéseket dokumentáltuk, és szamizdatok formájában kicsempésztük nyugatra. Segítettem megszervezni a nemzetközi Amnesty Internationalt, utána pedig a Moszkvai Helsinki Csoportot. Ezután sorban letartóztatták a moszkvai csoport tagjait: rám hét év fegyenctelep, majd öt év száműzetés várt. De a Helsinki Mozgalom elindult, és nagyon gyorsan növekedett, mind a Szovjetunióban, mind külföldön. Idővel nyugati újságírók segítségét kértük, sajtókonferenciákat szerveztünk. Neves emigránsok támogattak bennünket külföldről, mind anyagilag, mind emberileg. Pénzünk nem nagyon volt, a saját költségünkön próbáltunk meg segíteni az embereknek, köztük a vallási vagy etnikai alapon üldözötteknek is.
Gerald Ford amerikai elnök aláírja a Helsinki Egyezményt
2005. 11. 25. (IX/47)
