Végigcsinálná még egyszer ezt a sokak számára őrültségnek tetsző
vállalkozást?
– Mondhatom, igen. Habár voltak olyan döntések, amiket ma már másképp
csinálnék. Sajnos az utunk nagyon kanyargósan volt engedélyezve. Damaszkusz felé
attól tartottunk, hogy nem lesz elég az üzemanyag, többször kértünk rövidebb
útvonalat, de mindig elutasítottak. Akkor egy kicsit levágtuk az utat, átszelve
egy katonai reptér légterét. Mivel nem adtuk meg a transzpanderkódot, azt
hittem, nem látnak minket. Tévedtem. Miután megérkeztünk, a titkosszolgálat
letartóztatott minket. Mindent láttak a katonai radarokon, és közölték, hogy
berepültünk a tiltott katonai légterükbe. Kémeknek néztek minket, mindenünket
lefoglalták. De láttuk a főnökön, hogy mosolyog rajtunk, azaz ő sem hitte, hogy
ilyen ostobán kémkedünk. Így végül elengedtek.
Emlékezetes volt Tasmániánál a Bermuda 2-nek nevezett hely is, ahol a
Csendes-óceán találkozik az Atlanti-óceánnal. Ott felszállás közben az erős
turbulencia majdnem odavágott a földhöz. Miután túl voltam az életveszélyen, egy
órán át nem bírtam megszólalni.
Ilyen út után nem csoda, hogy médiaszemélyiséggé vált
– Haragszom, hogy többnyire csak a sportteljesítményemet említik, mert nem
emiatt tettem. Pont arra akartam felhívni a figyelmet, hogy ebben a
teljesítményorientált világban minden a pénzről, a sikerről szól, hogy az „ép”
társadalom mennyire nyűgnek tekint minden másságot. Át akartam lépni azt a
láthatatlan határt, ami a két világot elválasztja. Amikor a kislányunknál
nyolcéves korában Rett-szindrómát diagnosztizáltak, nagyon magunkra voltunk
utalva. Tehetetlen szülőként kezdtem el szervezni ezt az utat, hogy valami
előremozduljon.
Hogyan jött létre a Lúcia Nyílt Alapítvány a Halmozottan Sérült Gyermekekért?
– Nyugat-európai otthonokat végiglátogatva fogalmazódott meg bennem, hogy a
mi problémánk többről szól, mint hatszáz hazai Rett-szindrómás gyerekről:
célommá vált minden halmozottan sérült gyerek ellátásának a javítása. Miután
hazaérkeztem a repülőútról, százezer forinttal létrehoztam egy alapítványt, amit
a lányomról neveztünk el. Egy olyan intézmény felállításáért küzdök a
lakókörzetemben, ahol többek között a Rett-szindrómás gyerekek is szakszerű
fejlesztésben és nevelésben részesülnének, hogy megtanuljanak kommunikálni az
alapvető szükségeikkel kapcsolatban. Ez ma keveseknek elérhető, ám ennek
hiányában a gyerek egész nap csak magatehetetlenül fekszik otthon. A szülők
jelentős része meg belefásult az egészbe.
Kire számíthat ebben a küzdelemben?
– Befolyásos személyekre semmiképpen, az már az elején látszott, hogy
Magyarország még nem a Bill Gates hazája. Sajnos az emberek többségénél nem
igazán jön le a mondanivaló. Itt, ha az életedet teszed kockára a lányodért,
megvádolnak azzal, hogy álhumanitárius vagy. Esetleg azzal, hogy szponzorok mögé
bújva megcsináltad a magad kis kalandját, és lenyúltad az alapítvány pénzét. Ez
a fajta rosszindulat és cinizmus a nyugati társadalmakban ismeretlen.
Mindeddig nem jöhetett létre az említett intézmény. Miért?
– Az alapítványnak sikerült a keszthelyi Csók István utcai kórházat
megszereznie az önkormányzattól, a működtetéséhez beadtunk egy 237 milliós
pályázatot, ám éppen a lányom születésnapján megkaptuk az elutasító választ: az
anyagi forrás elapadására hivatkoztak.
Pedig akkoriban sok helyen feltűnt, naponta szerepelt a tévében
– Amikor hazaérkeztem a világrekordot jelentő repülőútról, hirtelen minden
keszthelyi politikus számára fontos lettem. Mindenhova magukkal hurcolásztak, de
csak kihasználtak, hogy a jelenlétemmel növeljem a népszerűségüket. Aztán pedig
cserbenhagytak. Ma már belefáradtam az „ígérgető jánosok” ígéreteibe, és
rájöttem: ezek a megélhetési politikusaink csak bábuk. Ha valaki felülről azt
mondja nekik, hogy erre nem adnak, akkor nincs pénz, és kész!
Ezek után hogyan tovább?
– Bár sokszor hívtak külföldre, itthon maradtam, dolgozom,
utasszállítórepülőgép-pilóta vagyok. A harcot meg nem adom fel. Most egy újabb
föld körüli utat tervezek. Lúciáról elnevezett gépem és én immár a
Rett-szindróma ügyének, mondhatni „repülő nagykövete” lettünk.