Évtizedek óta járja a világot, gyermekkora óta bábozik. Mondja, Heni
bácsi, változott-e valamit a közönség?
– A közönség? A közönséget meg kell fogni, és az rajtam múlik! Különben már
rég nem csinálnám. A gyerekek megértik a szójátékokat, és reagálnak, ettől él az
előadás.
Kezdetben a vásári produkciók nem is annyira a gyerekeknek szóltak.
– Igen, Vitéz László népi bábhős, akárcsak más nációknál Punch, Kasper,
Hansfus, Pulcinella, akik a felnőtteket szórakoztatták. A nagyapám bármerre
járt, meghallgatta a helyi pletykákat, majd a hallottakat mindig beleszőtte az
előadásába, ezzel tette élővé. Megálltak, és csodálkoztak az emberek: honnan tud
ez a bábu ennyi mindent? A vásári közönséget igen rövid idő alatt kellett
megfogni, mert különben továbbállt a nép, és nem került a fatányérba egy fillér
sem.
Vitéz László amolyan megmondó figura lett?
– Mindig lehetett kicsit fricskázni a politikát, igen. Hányszor betiltották
az előadást! A két háború között, majd utána is. A horthysta időben nem lehetett
a bábunak „Vitéz” a neve, csak Paprika Jancsi, nem üthetett csendőrt és bírót.
„Viszlek a pokolba – mondta az ördög a Rákosi-éra alatt Vitéz Lászlónak, mire az
azt felelte: Minek, nincs itt elég pokol?” Majd amikor kijött egy bizottság, és
megnézte az előadást, nem adott rá engedélyt. Azt mondták, hogy nem időszerű a
darab. Más előadásokat viszont engedélyeztek egy ideig, miután kicseréltük a
régi díszleteket: az angyalok helyére békegalambok, a régi címer helyére a
népköztársaság címere került. A kuplék helyett meg mozgalmi indulókat
játszottunk.
Tulajdonképpen miért váltott át a 19. században a nagypapa a biztos szakmáról
– a csizmadiaságról – a vásári bábjátékra?
– Nagyon szép hangja volt, dalárdavezetőként a saját énekkarával gyakran fel
is lépett a lakóhelyén. Aztán, ahogy járta a vásárokat, és látta a
vándorcirkuszokat, gondolt egyet: ilyen széles közönségnek előadni mégiscsak
más
Kialakított magának egy saját vándorcirkuszt, ahol egymaga bűvészkedett,
bohóckodott, kuplékat énekelt. Ha egy artistaprodukció hiányzott, akkor csinált
egy bábot, és azzal játszotta el a számot. Ráadásul a bábok nem kértek kenyeret.
Ő faragta meg ezt a típusú Vitéz Lászlót is, amibe aztán minden belefért. Ez egy
nagyszájú figura, amelyben a közönség magára ismer. Példát is mutat, hogy a
rosszal fel kell venni a harcot, mert az legyőzhető.
A nagypapa helyileg megállapodott valahol?
– A század elején Fehérváron lett egy stabilan működő bábszínháza, és amikor
a fia kiment Amerikába, azzal sikerült hazacsalogatnia, hogy a nevére íratja, ha
hazajön. 1912-ben papám hazajött, majd 14-ben kitört az első világháború, be
kellett vonulnia, fogságba került, a nagypapa tönkrement, kész, kezdhettek
mindent elölről. Apám 1920-tól hat éven át üzemeltetett a hűvösvölgyi nagyréten
egy bábszínházas bódét, a vasárnapi kirándulók és a maga örömére, míg
hétköznapokon tisztviselőként dolgozott. 1926-ban, amikor a Népligetben kezdett
kialakulni a vurstli, átköltöztette oda a színházát. Ott laktunk, és ahogy ő,
úgy én is az öcsémmel, Matyival együtt a szüleink mellett belenőttünk mindenbe,
a bábkészítéstől a játékig. Aztán jött a második világháború, és a papámat
feljelentették, börtönbe, majd munkaszolgálatra vitték. Nem jött vissza. Az
öcsémet viszont az utolsó pillanatban mentettük meg a malenykij robottól, és
vele kezdtünk mindent újra a Népligetben.
2006. 09. 08. (X/36)
