Aranykorról persze szó nem volt. Igaz, a dolgok menete nagyon átfordult a
vöröshajú, rizsporos arcú hölgy regnálása alatt. Utóbb kiderült, az egész
világra kihatóan. A 16. század Angliája a vajúdó anyához hasonló, aki nem tudja
még, milyen gyermeket szül. A reformáció lelkes hullámokban járja át a szigetet,
de szivárognak befelé a jezsuita ügynökök is. Harcra éhes katolikus
nagyhatalmak, a királynőre olvasott pápai átok, protestánsok parázs belső vitái.
Valódi szellemi D-day lehetett akkor – hívő, ám férjezetlen asszonyként –
országot vezetni, de Erzsébet helytállt. Uralma végén véres hatalmi harcok és az
Istenbe vetett hit mai szemmel legalábbis furcsa elegyéből Anglia a reformáció
bástyájaként, a tengerek uraként emelkedett ki, s lett egy új embertípus, a
felelős-öntudatos polgár otthona. Ahol – a film erre is utal – lassanként,
egyelőre láthatatlanul, a későbbi Amerika „szelleme” is formálódni kezd.
A film eseményei két kapcsolati háló mentén haladnak. Az egyik Erzsébet és II.
Fülöp (John Lukacs híres Hitler–Churchill-könyvét idézve) „párbaja”. Az Escorial
gyertyaerdős termeiben kerengő spanyol királyt a „fattyú-eretnek angol nő”
elpusztítása energizálja. Országa maga a Star Warsból átemelt Birodalom, ám
szegényt búsongó arca és tipegő léptei miatt képtelenség Darth Vadernek látni. A
filmbeli katolicizmus a hanyatló középkort jelzi, ám emiatt tüntetés nem
várható, mert Fülöp babonás vallásosságáról a történészek véleménye is ez.
Személyesebb a királynő viszonya a további főszereplőkhöz. Ifjú társalkodónője,
Bess és a kapitány-kalandor Sir Walter Raleigh (Clive Owen), Virginia
megalapítója az a két ember, aki átjut a protokoll és az udvari intrikák
védművein. Csak ők ismerhetik meg a ravasz diplomata és az időnkénti hárpia
jelmezében a szeretetre és szerelemre sóvárgó asszonyt. Erzsébet viszont
keserűen látja be, amit a bölcs uralkodók mind: épp hatalma miatt nem tudhatja,
akad-e bárki, aki érdek nélkül szereti, félelem nélkül tiszteli.
Hiányérzetein nemzetének baja segíti át. Fülöp Nagy Armadája közeledik, hogy
vele és a római mintán kívüli istenkereséssel leszámoljon. Ekkor inkább
jelzésszerű csatajelenet következik. Közelről csak az angol gyújtóhajókat látjuk
becsapódni, de a tengerszint alatti kameraállás az úszó fehér lóval és az
elmerülő kegytárgyak látványával szinte himnikussá teszi a látványt. Talán a
zárókép is erre törekszik: Erzsébet átszellemülten, légies fátyolban ad hálát a
győzelemért, közben kézikamera járja körbe-körbe. Belső monológja szerint ő
immár „Anglia anyjává” lett. Ki tudja, hogy az új identitás kárpótolta-e valaha
azért, amit közemberként megkaphatott volna.
(Elizabeth: Az aranykor – színes feliratos angol filmdráma, 2007)
2007. 12. 14. (XI/50)
