Húsz-harminc évvel ezelőtt senki nem gondolta volna, hogy az olyan külsőségek,
mint a szőrtelenített test, túlzottan ápolt bőr és haj, különféle nőies
attitűdök és ruházatok egyszer a – hangsúlyozottan – heteroszexuális férfiak
körében is népszerűvé válnak. Az alapokat a hetvenes-nyolcvanas években
elszaporodott életmód- és stílusmagazinok tették le: a fotók a nemekre jellemző
stílusjegyek egybemosásával tudatosan szolgáltak ki mindenkit, nemtől
függetlenül – már csak azért is, hogy minél szélesebb olvasótáborra leljenek. Ez
a stratégia nem hatott volna, ha ezekben az években nem robbant volna be az
„önmegvalósító nő” típusa, miközben mindenfajta nemi irányultság is
egyenjogúságra tört, és az uniszex – azaz a „nemiség nélküli” divat – is ekkor
kezdte szárnyait bontogatni. A kilencvenes évektől ezekhez a folyamatokhoz
kapcsolódott a szingliség mint életforma. A hagyományos nemi szerepek
átalakulása a nőies férfiideál megszületéséhez vezetett, s napjainkra kiterjedt
divathullámmá vált. Magyarországra ezek a folyamatok általában késve és
„redukálva” érkeznek meg: ami tőlünk nyugatabbra már harminc éve jelen van, az
csak most kezdett hozzánk begyűrűzni, meglehetősen érdekes verzióban.
A feminin férfitípus színre lépését a kilencvenes évek elejére teszik. Ekkor
jelentek meg olyan divatfotók, amelyeken híres férfi színészek, sportolók
félmeztelenül pózoltak. A társadalom reakciója kettős volt: sokan úgy gondolták,
hogy ezek a reklámok a homoszexuális vásárlórétegnek szólnak, viszont pontosan a
látvány finomsága, érzékenysége miatt a női társadalom pozitívan, nyitottan
fogadta e jelenséget, és a férfiak is kezdtek megbarátkozni az új divattal.
Ennek a teljesen új trendnek az egyik úttörője a másságát nyíltan vállaló Calvin
Klein divattervező volt, aki e mozgalom egyik emblematikus figurájává vált.
Ezekben az években született meg az az új fogalom, amellyel később a társadalom
definiálta azt a réteget, ahol ez a stílus elkezdett fejlődni és otthonra lelni.
A szakirodalom által sokat emlegetett Mark Simpson író, publicista a kilencvenes
évek közepén a The Independent hasábjain foglalkozott a szerinte nevetségesen
nőies férfiakkal, akiket a homoszexuálisoktól megkülönböztetve
metroszexuálisoknak nevezett el. Paradoxonnak tűnik, de a bevallottan
homoszexuális író ebben a cikkében nemcsak a nőies férfiakat kritizálja
szatirikusan, hanem és legfőképp a divatvilág marketingeseit, akik az új
férfiideál létrehozásán fáradoznak, pusztán azért, hogy a „macsók” tömegeit is
vásárlásra ösztökéljék.
S lám: az új, marketingesek által generált férfiideál megjelenése óta a
férfitársadalom, amely eddig a nőkhöz viszonyítva kevésbé számított nagy
vásárlóerőnek, megváltozott: a divat- és szépségipar ma már külön üzletágakat
épít a férfiakra, hatalmas forgalommal. Sok meleg lenézi ezt a trendet, nem
igazán örül neki, mivel úgy érzi, hogy már nem tudja az egyéniségét úgy
kifejezni, mint korábban.
A metroszexuálisok évének német források 2004-et tartották. Amit manapság a
mindennapi életben látunk, az a jelenség „olcsóbb” változata, hiszen a kifejezés
szigorúan csak egy bizonyos réteget jelez. Egy olyan narcisztikus életstílust
hivatott definiálni, amely eredendően metropolisz-, azaz városlakó férfiakról
szól (innen a szó eleje), akik magasan kvalifikáltak, általában médiában,
reklámszakmában vagy valamely művészeti ágban dolgoznak, bár ma már a
sportolókat és a pénzügyi szektor dolgozóit is ide sorolják. Ez a típus átlag
feletti keresettel rendelkezik, és mivel független, nem családjára költ, hanem
csak és kizárólag divatos, márkás ruhákra, luxuslakásra, luxusautóra, drága
kozmetikumokra, esetleg plasztikai sebészre (nem veti meg a rúzs,
szempillafesték, púder használatát sem – természetesen natúr színekben).
Szórakozni bárokba jár, és a felesleges kalóriáktól, amelyeket szigorúan számon
tart, mindennapos edzéssel szabadul meg. Gyakran látogatja fodrászát,
kozmetikusát, nemcsak bőrápolás, hanem szőrtelenítés céljából is.
Mindezt az életstílust a divatvilág is erősen ösztönzi. Napjainkra a férfidivat
tervezői, a stylistok között alig találunk heteroszexuális beállítottságú
egyént, a férfidivat pedig a korábbi évtizedekben nem volt érdekes senki
számára, amíg el nem kezdett színesedni és új formát ölteni. A kifutókon a
lányos arc, a divatos frizura, a kidolgozott, szőrtelen test ma már alapvető
elvárás a férfi modelleknél. Extrémebb férfi divatbemutatókon nem ritka a
szoknya, a magas sarkú cipő és az erős smink sem. A tévécsatornákon egyre
népszerűbbek azok a showműsorok, ahol a lakástól kezdve a ruhatárig a férfiakat
átváltoztatják, természetesen homoszexuális dizájnerek, életmód-tanácsadók
segítségével.
Sokan persze nem tehetik meg, hogy ilyen életszínvonalon éljenek, viszont a
stílus iránti kereslet megugrott az utóbbi években. Ezért – főleg a divat- és
szépségüzletekben – egyre több olcsó termék jelent meg a nőiesség jegyében –
férfiak számára.
Kutatások szerint a 35 év alatti férfiak 40 százaléka a nőies divatot követte
2004-ben, és a stílus egyre népszerűbb. Új fogalmak is megjelentek a
szakirodalomban, amelyek célja más stílusirányzatok definiálása volt. A
metroszexuális ellentéteként megjelent a retroszexuális (aki a természetesség
jelszóval minimális pénzt és időt szán a testápolásra), valamint a kettő között
található az überszexuális (ápolt, de szélsőségektől és érzékenységtől mentes
férfi). A homoszexuálisok – válaszreakcióként – külsőségekben elkezdtek
férfiasodni. Hogy milyen uralkodó stílus kerekedik ki mindebből, az talán tíz év
múlva kiderül
2008. 08. 15. (XII/33)
