„A civilizált ember elfelejtett, vagy nem mer az érzéseire, ösztöneire
hallgatni. Kétségbe vonja, hogy vannak ösztönei, és hogy érzései megbízhatóbbak,
mint az intellektusa. Pedig a kisbabákkal való törődésben nincs helye az
intellektusnak – állítja Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában című
könyvében. A pszichoterapeuta a kontinuum-elvről szóló művében úgy érvel, hogy
noha egyik leg-erősebb ösztönünk a csecsemő gondozására irányul, mi mégis
különböző gyermeknevelési és csecsemőgondozási tanácsadókra hallgatunk.
„Születésük után elválasztjuk a kicsiket az anyától, külön szobába fektetjük,
babakocsiban tologatjuk, az óra szerint szoptatjuk őket, és csak akkor érünk
hozzájuk, ha tisztába tesszük, vagy etetjük őket, mert attól félünk, hogy a túl
sok szeretet elkényezteti a gyermeket. (
) Azok a szülők, akik nem reagálnak a
gyermekeikre, sajnos azt éreztetik velük, hogy nem szerethetőek, vagy nem
érdemlik ki a szeretetüket, vagy valamiért nem elég »jók«” – érvel a szerző.
„A szoptatás leegyszerűsítve azt jelenti, hogy az anya a gyerek igényei szerint
cselekszik” –mondja Csóka Szilvia. Az SE Magatartástudományi Intézet munkatársa
szerint a szoptatást legtöbbször lelki okok és kulturális megrögzöttségek
gátolják, 3-4 százalék lenne az anyukák között, aki biológiai okból nem tud
szoptatni. Mint mondja, mindenképpen áldozat egy kis embernek a rendelkezésére
állni, de mikor a síró gyermeket felvesszük, és karunkban ringatva, megszoptatva
visszaaltatjuk, nem csupán aznap este tettünk vele jót. Egész későbbi életét
alapozzuk meg azzal, hogy jelzéseit, melyeket nekünk címez, komolyan vesszük, és
reagálunk rájuk. Az újszülött még nem tudja, milyen világba érkezett, mi
teremtjük köré az univerzumot. A glóriás kép helyett, ahol a kisminkelt anyuka
mosolyogva szoptatja a rá hálásan visszanéző kisbabáját, inkább ismerjük el: a
szoptatás sokszor fáj, fárasztó, és az embernek gyakran elege van az egészből.
Csóka Szilvia szerint bonyolítja a helyzetet, hogy Magyarországon még mindig nem
az intim szféra részeként tekintenek a szoptatásra, hiszen sokszor ez a köztéma
a játszótereken. „Talán ha a témát a maga természetességében kezelnénk, az
többeknek segítene, mert a szoptatás nem holmi misztikus rituálé” – mondja a
doktornő.
„Az a szülő, akinek a napjai kizárólag a gyermekgondozás körül forognak,
egyfelől valószínűleg unatkozni fog, és mások is unalmasnak fogják találni őt,
másfelől nagy eséllyel nem is lesz képes kielégítő gondoskodást nyújtani –
állítja a már korábban említett Jean Liedloff. A baba azt igényli, hogy egy
aktív személy életében vegyen részt, akivel állandó fizikai kontaktusban van, és
megfigyelheti, hogy milyen élmények várnak rá később. Az anyja karjában passzív,
de az érzékszervei ki vannak hegyezve. Szereti, ha alkalmanként ráirányul a
figyelem, puszilgatják, csiklandozzák, levegőbe dobálják, stb. Ám fő
elfoglaltsága az, hogy magába szívja a látottakat.
„Sokszor találkozom a szomszéd kisbabájának gyarapodása miatt frusztrált
anyukákkal, pedig abszurdum, hogy a szoptatás a teljesítménykényszer egy újabb
területe legyen – állítja dr. Bozori Ildikó, gyermekgyógyász. – Mindemellett
gyakran érzem úgy, hogy az anyukák könnyen feladják a szoptatást különféle téves
gondolkodás miatt. Sok helyütt a gyerekorvos is viszonylag hamar ajánl tápszert,
minden kétséget kizáróan persze saját meggyőződése szerint a gyerek igényeit
szem előtt tartva. Bár olyannal is találkoztam már, hogy a szekrényben lévő
tápszer, mint aranytartalék, tudat alatti megnyugtatás volt valakinek, amely a
szoptatást is segítette.”
A cikkre érkezett számos olvasói véleményt ide kattitva olvashatja
2008. 08. 01. (XII/31)
