„Megszoktam azt, hogy minden a terveim szerint történik. A karrierem és az életszínvonal, amit elértem, mind engem igazoltak vissza. Szülés után viszont minden kicsúszott a kezem közül. Úgy éreztem, hogy a legalapvetőbb dolgoknak sem tudok megfelelni; a lakás rendetlen volt, sokszor még zuhanyozni sem volt időm, nemhogy vonzóan kinézni. Úgy éreztem, hogy anyaként sem tudok megfelelni. A férjem sem tudott velem mit kezdeni, nem tudta, hogy mi lett azzal az életvidám nővel, akibe beleszeretett. És ráadásul a testem sem engedelmeskedett, tragédiaként éltem meg, hogy a szoptatás sem ment úgy, ahogy elterveztem; a kislányom és én is sokat kínlódtunk, ahelyett, hogy élveztük volna az együtt töltött perceket” – meséli Zita.
A teljesítménycentrikus gondolkodás a magánéletben is elhatalmasodott, s ez pontosan az ellentéte annak, amire egy kisgyereknek szüksége lenne. Az újszülöttnek az a jó, ha szeretetteli, nyugodt, biztonságot nyújtó környezet veszi körül, ahol az anyuka – akinek az érzelmeit a baba gyakran indigószerűen lemásolja – nyugodt, kiegyensúlyozott. De az anyukák ezt a biztonságot nem mindig tudják nyújtani, aminek számtalan oka lehet, például instabil kapcsolat, anyagiak, lakáshelyzet, érzelmi labilitás, a külsővel való elégedetlenség állhatnak a hátterében. Emellett irreális elvárások is nehezedhetnek az anyákra, olyanok is, amiket esetleg a nők saját maguknak kreáltak.
„A nők önmaguknak harcolták ki, hogy tanulhassanak, dolgozhassanak, de az derült ki, hogy karrier és gyerek nagyon nehezen megy együtt, mert a nap huszonnégy órából áll, és amennyit van az anya az egyik helyen, annyit nincs a másikon. Ez a helyzet nagyon frusztrálja a nőket: vagy a munkahelyen, hogy nem tudják ellátni a feladatukat, vagy a gyerekkel szemben, mert az ő gyerekük az, akit a nagymama vagy a bébiszitter hoz el, vagy utolsónak marad az óvodában. A nők elég gyakran vádolják ok nélkül is magukat; azért, hogy dolgoznak, azért, hogy fáradtak” – mondta el a Heteknek Kovács Dóra pszichiáter.
Az anyukák dolgát az sem könnyíti meg, hogy számtalan helyről sokszor igen ellentmondó tanácsokat kapnak. Gyakran mást tanácsol az orvos és mást a védőnő. Más a véleménye a gyereknevelési lapoknak és más az internetes portáloknak, és igen sokszor közbeszól egy kedves nőrokon, akinek kinyilatkoztatásként hangzó véleményével meglehetősen nehéz vitatkozni. Az ellentétes álláspontokat az is okozhatja, hogy az elmúlt évtizedekben számtalan, azóta vitatott nevelési irányzat is feltűnt. Az egyik szerint a gyermek irányítása a megfelelően adagolt jutalmazás-büntetés függvénye. Egy másik elv az újszülöttek túlélési esélyének növelése érdekében létrehozott steril környezetből szinte kizárta az anyát, és még hosszan sorolhatnánk. A tapasztalatlan anyukák érthető módon igénylik a jó tanácsokat, de sokszor átesnek egy végletekig szabálykövető magatartásba, ahelyett, hogy a józan eszükre hallgatnának.
„Volt velünk a kórházban egy derűs, negyvenkét éves nő, aki harmadik, késői gyermekét szülte – emlékszik Vali. – Naphosszat jókat bolondozott a babájával, csiklandozta, beszélt hozzá, vagy keresztrejtvényt fejtett vele, rádiót hallgattak. Egyszóval nagyon lazán kezelte a helyzetet, remekül elvoltak, pedig szoptatni se nagyon tudta. Mi, görcsösen igyekvő, kimerült fiatal kismamák irigykedve néztük őket. Tudott valamit, amit mi nem: a puszta együttlétet felhőtlenül élvezni a kicsivel. Az a kisbaba már az első napokban ezerszer többet kapott sok másiknál.”
Az anyukák között gyakran önkéntelenül elindul a versengés azzal kapcsolatban, hogy mit és mennyit eszik a gyerek, mikor és hogyan áll fel, mikor kezd el beszélni stb. Valamitől a frusztráció leginkább a baba táplálása kapcsán csúcsosodik ki, a teljesítménykényszer ebben ölt leginkább testet. A nem szoptatóknak szembe kell nézniük a magukat szuperanyaként számon tartó szoptatók lesajnálásával és szónoklataival. De a tartósan szoptató nők is találkoznak gúnyolódásokkal, sokszor az egészségügyiek részéről is.
A Magyar Gyermekorvosok Társasága Cumisüveg és Tudomány programjának alapját képező kutatásból kiderült, hogy a már nem szoptató anyák egyharmada bűntudatot érez amiatt, mert nem tudta olyan hosszú ideig anyatejjel táplálni gyermekét, ameddig szerette volna. Pedig nem ez a momentum a legfontosabb, hiszen még horribile dictu a tápszeres etetés is lehet bensőséges, ha a testközelség megadja azt a biztonságérzetet és szeretetet, ami nélkül egyetlen baba sem tud fejlődni.
Sok kismamánál igen komoly frusztráció származhat a versengésből, állandó bizonyítási kényszerből. A pszichiáter szerint különösen a magasan kvalifikált nők rettegnek attól, hogy valamit rosszul csinálnak, ezért mindennek utánaolvasnak, fejlesztésekre, különórákra hordják gyermekeiket. Más anyák pedig elhiszik azt, hogy önállóan képtelenek ellátni a kisbabát, így átadják a nevelés terhét és felelősségét másnak, például a nagymamának.
Kovács Dóra praxisában több anyuka arról számolt be, hogy azért nem jár a játszótérre, mert tart attól, hogy összehasonlítgatásban kell részt vennie. Volt olyan is, akinél szociális fóbia alakult ki, így csak bizonyos időben és bizonyos játszótérre vitte a gyermekeit. A pszichiáter szerint, ha valaki nincs jóban önmagával, akkor fordul elő, hogy elkezdi maga alá „gyűrni” a többieket. A doktornő szerint csak az önmagával kibékült anya alkalmas arra, hogy a megfelelő ellátást és legfőképp az érzelmi stabilitást, az intim kötődést biztosítsa a csemetéje számára.
2009. 04. 30. (XIII/18)
