hetilap

Az élelmes róka történetét világszerte közel nyolcvan országban vették meg Üzbegisztántól kezdve Amerikáig, és mára olyan örökzöld mesefigurákkal együtt emlegetik, mint a Bambi. Dargay Nepp Józseffel és Jankovics Marcellel készített groteszk hangvételű Gusztáv-sorozatának is több mint hetven országban vetítették az epizódjait. Négy nagyfilmet rendezett, mind a négy klasszikus darab: Lúdas Matyi, Vuk, Szaffi és Az erdő kapitánya. Műveivel megalapozója lett a magyar rajzfilm nemzetközi hírnevének. Nyugdíjazása után leg­főbb bánata az volt, hogy nemigen születnek rajzfilmek, amelyek a magyar irodalom példás darabjait vihetnék el a gyerekeknek. Szinte hivatásának tekintette, hogy jó irodalmat közvetítsen, no és persze, a hősök körül mindig lábatlankodjon valamilyen mellék­sze­rep­lő jószág, aki méltó partnere lehet a leg­fontosabb figuráknak. A Pannónia Filmstúdió munkatársai egyön­tetűen úgy emlékeztek rá, mint aki ugyanolyan szeretnivaló, esen­dő, volt az élet­ben is, mint amilyenek alkotásai. Dargay Attilát munkássága el­ismeréséül szinte min­den lé­te­ző és a témába vágó díj­jal kitün­tették, állítólag épp a még hiány­zó Kossuth-díj lett volna a kö­vet­ke­ző, amit már nem érhetett meg.
Dargay Attila mű­vész­családba született 1927-ben. Anyai nagyapja szerette a szabad életet, vándorkomédiásként élt, s csak miután meg kellett állapodnia a családja miatt, szerződött le egy színházhoz. A nagypapa sok­oldalú
mű­vészember volt: könyveket írt, szótárakat szerkesztett, zenélt. Attila édesanyjának pedig olyan gyönyörű hangja volt, hogy annak híre messze túlment a kis falu, Mező­nyék határain, ahol jegyző férjével éltek. Attila ötéves volt, amikor apja meghalt, nem sokkal az után, hogy hazajött az orosz hadifogságból. Özvegy Dargayné maga mögött hagyta a falut, hogy munkát vállaljon Miskolcon, ahol a nagy­szülők és a színésznő nagy­néniék is éltek. A bohém családi közeg Attilát is megérintette. Édesanyja bátorította, hogy zenéljen, s a kis Attila a nagy csellón igen tehetségesen játszott, jóllehet olyan cingár volt, hogy szinte elveszett a nála pár számmal nagyobb hangszer mögött. De a rajz volt, ami igazán örömet szerzett neki. Bevallása szerint azért kezdett el rajzolni, mert az volt az egyik legolcsóbb játék. Az első rajz­­filmet (Kacagó tarka tavasz) édesanyjával nézte meg, s a látvány egy életre magával ragadta. Testalkata nem a sportra termett, amit az ő fiatalságában erősen szorgalmaztak az iskolák. Míg a tornaórán nem repestek a többiek, ha egy csapatba kerültek Attilával, addig az osztályteremben keresett társaság volt: a fiú vicces képeket rajzolt, amin aztán a gyerekek elvihorásztak. Szintén gyerekkorában kötött életre szóló barátságot az állatokkal, nagyon sok kutyája volt. Ám ha a bizonyítványa gyengébbre sikerült (és általában így esett), akkor büntetésből elvették a kiskutyáját, és elvitték a nagymamához. Ez így ment rendre, míg a nagymamának egész kutyafarmja nem lett.
Dargay érettségi után, 1945-től a Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol Burghardt Rezső, a neves impresszionista festő tanítványa lett, s amikor pénzt kellett keresnie a következő tanévre, a diósgyőri vasgyárban dolgozott. Közelgett az idő, amikor a hallgatóknak színt kellett vallaniuk, ki milyen irányzatot követ, Attilát azonban az akkor még gyerekcipőben járó animáció, a rajzok megmozgatása izgatta. A szak kiválasztásának gyöt­rel­mei­től a politikai szélirány változása végül megkímélte: 1949-ben kitették az in­téz­ményből, mivel „osztályidegen” volt. Nyugaton éppen ekkor robbant be a Walt Disney-sikerszéria. Dargay a budapesti Nemzeti Színháznál lehe­tőséget kapott, hogy díszletfestő-tanoncként dolgozzon, bár lelkesedése visszafogott volt, mivel „a díszletek túl nehéznek bizonyultak”. A rokonok beajánlották Attilát Macskássyhoz, aki egy reklám­film­műtermet vezetett. Dargay először kifutófiú volt, aztán – ha már ott volt – rajzolhatott is. Ekkortájt, az ötvenes évek elején első­sorban reklámokat készítettek, majd elvétve rajzfilmeket is. Később így mesélt a kez­detekről a művész: „Az első években senki sem tudta közülünk, hogyan kell rajzfilmet csinálni – Macskássy Gyuszi se –, hogy mitől él, mozog a figura. Egy kollégánk becsempészett egy picike tekercs Walt Disney-filmet. Ahányan csak voltunk, mind azt néztük munkaidő után, hogyan mozog egyszerre mind a négy lába az öszvérnek.” Dargay idő­vel ter­vező, aztán rendező lett, 1959-re pedig elkészítette az első önálló rajz­filmjét, a Ne hagyd magad ember­ke! címűt. A Macskássy-féle csapat a később Pannónia Filmstúdióvá keresztelt intézménybe költözött, amely második ottho­nává vált a művésznek, hivatalos nyugdíjazása után is sokáig dolgozott itt.
Már a kezdeti filmjeiben is tetten érhető volt stílusváltása, ami a kidolgozottsággal szemben éppen az elnagyoltságot kívánta meg a szatirikus élű, sajátos humorú művekben. A hatvanas években, az animációs újhullám időszakában a Jankovics–Dargay–Nepp triumvirátus együtt teremtette meg az első felnőtteknek szóló magyar rajzfilmsorozat hősét, Gusztávot (1965–1968). Az esendő kisember figurája, egy-két-három szál hajával legendássá vált. Dargay vállalta fel Gusztáv keresztapaságát: felelősség­teljes mozdulatokkal addig böködött a telefonkönyvben, míg olyan név nem találtatott, amelyre mindhárman rábólintottak. Számos rövidfilm után Dargay rendezte a Pannónia első egész estés sikerfilmjét, a Lúdas Matyit (1976). Aztán Fekete István regényéből készült el a szívéhez legközelebb álló Vuk (1981), majd a Jókai Mór azonos című regényéből a Szaffi (1984), valamint Az erdő kapitánya (1987). Közben sorozatok is kikerültek keze alól, melyek vonzották a hazai közönséget. Az egyedi filmek pedig külföldön arattak komoly sikereket, és szereztek elismerést a magyar animációnak.
Amilyen jó üzletnek számított, annyira drága műfaj volt ez. Ahhoz, hogy a Lúdas Matyi végső irodalmi forgatókönyvét elfogadják, nagy türelem kellett, és rengeteg papír. Kilencszer dolgozták át, mire sikerült áthidalni a burleszk és a komoly közötti szakadékot, hogy aztán kikerekedjen belőle egy kedves, gyerekeknek szóló film. Dargay Attila nemcsak folyamatosan igen termékeny alkotó volt, hanem az animátorok, hátteresek, operatőrök közreműködő csapatának tehetségét is képes volt úgy irányítani, hogy ezek a filmek végig magukon viselik a jellegzetes dargays stílust. Az ötlet, a közösen elkészített irodalmi alapanyag után Dargay a tör­ténetet elkezdte feldolgozni, lefordítani filmes nyelvre. Az úgynevezett képes forgatókönyv során pontosan megrajzolta a figurákat, azoknak főbb mozgáspozícióit, mimikáit, mozgáspályáját, vázlatosan a háttereket, megtervezte a kapcsolódó jelenetek milyenségét. Azután az egészet je­le­netről jelenetre időben meghatározta, így elérte, hogy egy hetvenperces filmhez nem kellett megrajzolni háromszázhatvan percet, hogy hetven percre visszavágják. Dargay egyéb gye­rekműfajokban is otthon volt: ifjúsági- és gyermeklapoknak dolgozott (Pajtás, Kajla kutya, Dörmögő Dömötör), mesealakjai nemegyszer képregény formában sokkal előbb megjelentek, mint ahogy a filmváltozat elkészült. Könyvek illusztrálása mellett társasjátékokat, emblémákat is tervezett.
Nepp József egyszer azt állította, hogy az animációs munkához nagy adag jó értelemben vett infantilizmus kell, s ebben Dargay Attila volt a legjobb. A Dargay-siker másik titka, hogy egész életében megszállottan dolgozott. Már a tervfázisban, ha például napi húsz rajz volt az előírás, ő százat csinált. Ez nem is esett nehezére, könnyedén dolgozott, miközben állandóan kereste, mi tetszik a közönségnek. Nem kísérletező művészalkat volt, inkább az ízlésesen szórakoztató, aki a legjobb mesterségbeli tudá-
sát próbálta összehozni a közönség igényével. Munkáinak kényesebb részeit nem bízta másra, megcsinálta maga, egy figurát kétszázszor is lerajzolt, amíg olyan lett, amilyennek elképzelte. Érdekes játéknak tartotta a 3D-s technikát, de nem nagyon ismerte. „Ez már nem a mi világunk, inkább régi filmeket nézek” – mondta nyolcvanévesen. A rajzfilm mestere nagyon szerette a gyerekeket. Már amikor elkezdte a szakmát, a kicsik álltak legközelebb hozzá, őket választotta közönségnek. Számos filmvetítés alkalmából beszélgetett velük, közvéleménykutatást csinált, s ezért képes volt bárhová elutazni, vagy meghívni a lakásába őket. Nemcsak a véleményükre, az ötleteikre is kíváncsi volt. Ez pedig a nézettségben és az elismerésekben is meghálálta magát. A Lúdas Matyi, a Vuk és a Szaffi rajzfilmek lettek Dargay és vele együtt a Kádár-korszak magyar animációjának örökbecsű művei. Erre a korszakra visszatekintve azt állította saját magáról, hogy inkább gyáva alak volt, mintsem bátor – ismerősei is megerősítik, hogy valóban konf­liktuskerülő alkat volt. Elsősorban rajzolni, és nem vitatkozni szeretett: inkább kész volt groteszk képet festeni műveiben. „Békés ember volt, de bátran vállalta azt az időszakot, amikor stílust kellett váltani, az új stílushoz új tartalom kellett, amivel görbe tükröt lehetett tartani akár társadalmi vagy politikai dolgok elé” – nyilatkozta egyszer Henrik Irén, Dargay állandó operatőre, aki egyben felesége is volt.
Attila és az akkor zongoristanöven­dék Irén éppen 1956-ban ismerkedtek meg, s lám, Attila hajdani buzgó csellógyakorlatai nem maradtak eredménytelenül: a pár első közös témája a zene volt. Felesége emlékeiben az együtt töltött ötvenkét év „gazdag és gyönyörű idő volt”, s elismerte, hogy bár nem a munka hozta őket össze, hanem a jó sors, az operatőri „hivatást” valójában a férjétől kapta. Attila invitálta a Pannóniába, nézze meg, mit is csinálhatna ott. A hölgy előbb visszatérő vendég, majd autodidakta operatőr lett, így a házaspárt már a munkájuk is összekötötte. Dargay ugyanúgy, ahogy a többiektől, fele­sé­gétől is megkövetelte a tökéletes munkát. Ugyanakkor állítólag Irén volt Dargay legszigorúbb kritikusa, sokszor összeszólalkoztak egy-egy film kapcsán, de végül mindig közös nevezőre jutottak – nem mellesleg a közönség legnagyobb megelégedésére. Dargay tehetsége a klasszikusok feldolgozásában tudott igazából kibontakozni, ezért is fájó, hogy sok-sok filmterve nem valósult meg: a Csongor és Tünde, A nagyidai cigányok, A trójai háború, s a Vuk folytatása: Maszat, a kis fehér rókakölyök története. Bár Dargay Attila társasági ember volt, az elmúlt évek­ben betegsége miatt visszavonultan élt. Egyik utolsó nyilvános
nyilatkozatában felidézte: „Még ma is hallom a gyerekek nevetését, ahogy nézték a Vukot. Emlékszem, mennyire elszomorodtak Karak halálakor, és hogy haragudtak a Simabőrűre.” S jól emlékezhetünk, melyek voltak Karak utolsó szavai: „Most maradj csöndben, Vuk! Karakot megölhette a Simabőrű, de a rókák szabad népének nem szabad elpusztulnia.”

In memoriam

Nepp József
„Dargay Attilából ömlöttek a gegek: az egyik jó, a másik rossz, a harmadik zseniális.”
Jankovics Marcell
„Egyedülálló volt ebben a mű­fajban, nem volt sem őt jól utánzó követője, sem párja. Olyasfajta érzelmeket szabadított fel, amelyek áttörtek minden korlátot, nem csak a gyerekeknél: kiült az emberek arcára a mosoly, ha nézték a filmjeit.”
Ternovszky Béla (Macskafogó)
„Nagy szerencsének számított, ha az ember Dargay Attilánál tanulhatta a szakmát, mert nála jobban senki sem ismerte az animációt. Én a legjobb helyre kerültem, és a legjobb embertől tanulhattam.”

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek