hetilap

A nagyothallás problémája évszázados, mégis a különböző korok viszonyulása a nagyothallókhoz – talán még századunk közepe táján is – meglepően negatív volt. Ez nagyban  hozzájárult a még napjainkban is ész­lel­hető hátrányos előítéletek kialakulásához.
A vakok és gyengén látók minden esetben – természetesen joggal – számíthattak a társadalom és a környezet maximális segítségére, a szemüveg pedig elfogadott segéd­eszköz lett, mi több,  napjainkban már a divatot is szolgálhatja.
Ezzel szemben a nagyothallókat sok esetben gúnyolták, ki­nevették, akik maguk is  szégyel­lni való kellemetlenségnek tartották a hallókészüléküket. A hallás zavarainak kö­vetkezményei az érintetteken kívül a környezetre, a családra is hatnak.
Ha nem foglalkozunk az ezzel kap­csolatos ismeretek terjesztésével, az egészségügyi kultúra fejlődését elő­se­gítő egészségneveléssel, a nagyothallók elszigetelődnek, visszahúzódnak, teret kaphatnak a hibás reflexek és az előítéletek.
Törődés hiányában ez, a lakosság tíz-tizenöt  százalékát kitevő réteg fokozatosan kirekesztetté válhat, hiszen főleg a gyermek- és az idős nagyothalló nincs tisztában állapota veszé­lyei­vel, amely rá leselkedik az életben, például a közlekedés fontos jelzéseinek meg nem hallása esetén. A meg nem értés és sértés komoly lelki gondokhoz vezethet.
A nagyothalló szabályos ember­ke­rülő lesz, azt hiszi, hogy mindig az ő kárára viccelődnek és nevetnek, nem érti a társalgást, így nem is tud részt venni abban, nem érzi jól magát a moziban, a színházban, és így tovább.
Ráadásul még otthonában is csak a megjegyzéseket kapja: „Túl hangos a rádió, a TV!”, „Miért nem veszed már fel a telefont?”, „Csengettek!” stb. 
Higgyük el, az ép hallású környezet nem tud tapintatosan viszonyulni ehhez a problémához, és nem figyel fel idejekorán a hallás romlására. Pláne, ha kisgyermekről van szó, vagy a csökkenés lassan, fokozatosan alakul ki, és még az érintett sem veszi minden esetben kellő időben észre.
Aligha köztudott, hogy minél tovább tart a „leszokás” a hallásról, annál tovább tart a „visszaszokás”, ha egyáltalán még lehetséges a korrigálás.
Az is sok esetben szomorú, ahogy a társadalom reagál a kialakult halláscsökkenésre. Hányszor jelentik ki a nagyothallóról, hogy nem normális, hogy az ilyen gyerek ne járjon normál iskolába, hogy ne tanuljon tovább, és ehhez hasonlók.
A munkavállalásnál is komoly lehet a hátrány, hiszen félnek rosszul hallót alkalmazni, félnek a ké­sőbbi jog­kö­vet­kez­mé­nyektől.
Ha pedig idővel fény derül a nagyothallásra, hamar lehet hiba az érintett munkájában, és ha ráadásul láthatóan hallókészülék-viselő, céltáblája lehet a különböző vicceknek, az egészségesek élcelődéseinek.
Természetesen az érintettek számára is létfontosságú, hogy pontosan érzékeljék környezetük hangingereit, hiszen e nélkül nem érezhetik magukat biztonságban. Érdekük, hogy pontosan kiderüljön halláscsökkené­sük oka, mértéke, fajtája, valamint a segítség módja.
Mindannyian sokat tehetünk azért, hogy a családunkban, környezetünk­ben élő nagyothallók a lehető leggyorsabban szakintézetbe kerülhessenek, és kapják meg az állapotuknak megfelelő ellátást.
Ma már nincs reménytelen eset. Lehetőség van a halláscsökkenés le­he­tő legkorábbi kiszűrésére, a hallásjavító műtétek egész sorát végzik a kórházi osztályok is, több, mint háromszázötven hallókészülék van a TB-listán különböző mértékben támogatva.
Mindezek mellett az állandóan fejlődő tudományos módszerek segítségével lehetővé vált a teljesen süket betegek bizonyos eseteinél hallásélményt eredményező műtétek elvégzése.
Jövő héten a gyermekhallással foglalkozunk.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek